Utazás Californiába

  Reggel nagyon nem akaródzott felkelni, tekintve hogy nemrég feküdtünk le. Azért az energiaállapotomhoz képest megpróbáltam gyors, és csendes lenni, mert Tania még aludt.

 Lementem reggelizni egyedül, ami fura volt, és eléggé izgultam is az utazás miatt, úgyhogy alig ettem valamicskét. 

Vissza a szobába, még volt időm bőven 8:10-ig mikor is a SuperShuttle felvett a szálloda halljában. Próbáltam csendben összeszedni a maradék cuccomat, de rá kellett jöjjek hogy nincs rajtam zokni, és ehhez újra ki kel nyissam a nagy bőröndöt. Ez mint később kiderült nagyon nem volt jó ötlet. Azért amennyire a sötétbe tudtam, kihalásztam egy zoknit, és visszacsuktam a számzárat a memorizált kód szerint. Legalábbis akkor azt hittem. Írtam még egy búcsú üzit Taniának, és kivonszoltam magam a folyosómra az összes turné cuccommal. 

A hallban találkoztam a német lányokkal, az egyik kikísérte a másikat a vonathoz, tőlük is búcsút intettem, aztán jött is Iza az egyik lengyel lány, kiderült egy taxival megyünk a reptérre. 

Még vártunk kicsit, majd be is jött a hallba a sofőr, és a nevünket próbálta kiabálni, ami sehogy sem hasonlított semmire, de láttuk az egyenruháján hogy SuperShuttle-es, hát odamentünk, hogy talán minket keres, még szerencse hogy van táblagépük, azon pedig a nevünk jó nagy betűkkel ott villogott. Oké megvan az emberünk! Így hát kivonultunk a hotelból, furcsa volt otthagyni annyi jó élmény helyszínét, és ismét belevágni az ismeretlenbe. 

Kint esett nagyon, és az előző napokhoz képest hidegebb is volt. Még furikáztunk kicsit Manhattanbe, hogy felszedjünk pár embert, akikről kiderült hogy egyik sem eredeti amerikai, mindenki valahogy idekerült a világ más tájairól. Aztán 9 felé neki is indultunk  JFK-nek. Baromi nagy reptér, rengeteg terminállal, és általában a nagyobb légitársaságoknak külön termináljuk van. Izátó is búcsú, én voltam az utolsó akit a sofőr kidobott a JetBlue terminálon. 

Míg kanyarogtunk ide-oda addig elmesélte hogy ő Sierra Leone-ből jött, már mióta taxizik, majd kérdezte hogy én honnan jöttem, mit csinálok, de ha kell bármi ha New Yorkban vagyok, ha tervezek visszajönni bármikor is, csak hívjam fel, nyugodtan, segít bármiben. Megadta a mobilszámát, meg a nevét, és mindezt mindenféle munkásember kacsintások, és hátsó szándék nélkül. Itt tényleg ilyen barátkozós mindenki.

Fél 10-or besétáltam hát a terminálba még volt bő két és fél órám az indulásig. Mentem is körülnézni mérleg után, mert éreztem hogy a gurulós ideiglenes gardróbom kicsit nagyon nehéz.

 Egy kedves reptéri munkatárs segített mérleget találni, sőt át is váltotta nekem kilóba, mert lbs-ben nem tudtam mennyi a súlyhatár. Hát bizony 2 kilóval nehezebb volt, de segond, a kézipoggyászomat is lemértük, és mondta hogy abba nyugodtan rakjam bele azt a pluszt, úgy tökéletes lesz. Nagyszerű, probléma megoldva, akkor lássunk is hozzá. 

Kód, és számzár nyílj! Nem nyílt. Fordítva van tán a kód? Próbáljuk meg azt! Az sem akart működni. Itt enyhe idegbaj kapott el, meg pánik is jött vele. Fél órán keresztül próbáltam mindenféle kombinációt, de már az elején sejtettem hogy veszett ügy, túl sok a lehetőség, nem fogom csodaszerűen kitalálni a helyes kombinációt. Tehát a baj nem az volt, hogy elfelejtettem a számokat. A baj az volt hogy nem tudtam mi a baj. Ugyanis tudtommal én nem állítottam át a zárat, reggel még működött, szóval hol itt a hiba. Jó kérdés. Lehet hogy a taxiba ahogy rallyztunk összeverekedett a többiek csomagjával, és akkor átállítódott magától? Vagy reggel mikor a sötétbe visszazártam én állítottam el valamilyen ismeretlen módon.

 Oké akkor jöjjön a szuperkém/betörő módszer. Hajcsat. Mondanom sem kell, még nem vagyok elég képzett ehhez, + lehet hogy hátrány volt hogy nekem csak csitt-csattom volt nem pedig hullám. Ekkora már 10 óra volt, lekileg és főleg fizikailag is megviselt voltam, mivel megpróbáltam erőszakot alkalmazni a zárszerkezeten.

 Így a legrosszabbra felkészülve oda kullogtam a csekinpulthoz. Várni nem igazán kellett, itt nagyon sok a self-és online csekines részleg, így kevesebb ember jut a rendes pultokhoz, mint ahová én is mentem.

Rakjam fel a bőröndöt. Nehéz. Tudom. Pakoljak ki vagy fizetni kell 50 dollárt (!!!!)

 Már próbáltam mindent, az egyik csekinesfiú oda is jött hogy segítsen de mondtam hacsak nincs valami ötlete hogyan tudnánk kinyitni a bőröndöt anélkül hogy minden cuccom a futószalagon menne a bőrönd után, akkor nem nagyon tud segíteni. Végül nem maradt más választásom, kifizettem azt a francos 50 dollárt, felraktam a bőröndömet a, és elsiettem a biztonsági sor irányába.

 Alig álltam ott pár perce, mikor is valaki megszólított hogy milyen szép a kézipoggyászom. Egy ötvenes félhippi nő volt. Elkezdtünk beszélgetni míg sorban álltunk, kérdezte hová megyek. Kiderült hogy mindketten Burbankbe megyünk, ugyanazzal a géppel. Mondta is hogy nagyon fogom szeretni azt a környéket, nagyon jó kis hely, ő is ott él, és kb. elmesélte az élettörténetét. Kérdezett rólam, hányadszor vagyok az államokban, mit fogok dolgozni. Megdicsért hogy jól beszélek angolul, és mondta hogy csak egy nagyon picit lehet hallani az akcentusomat.

 Aztán végre sorra kerültünk, okmányellenőrzés, majd vetkőzés, laptop kicsomagolás, minden külön kosárba. A személyek átvilágítása itt úgy zajlik, hogy be kell állni egy nagyméretű fémkapu szerűségbe, kezeket a tarkóra, majd mozdulatlanná dermedni. Átvilágítanak, ha nincs külső vagy belső fém alkatrészed, már mehetsz is összeszedni a cuccaidat. Ügyesen visszaöltöztem, majd bementem a terminálba, megnéztem hogy hol fogok beszállni, majd megkerestem a fürdőszobát, ipari mennyiségű papírzsepi begyűjtése céljából. Ugyanis akkorra már rettenet náthás voltam. Utána találtam egy szuper wifi pontot, tudtam is üzenni mindenkinek, ez nagyon jól is esett a kis lelkemnek. 

Szutyok idő New Yorkban

Majd gondoltam megyek is a kapuhoz. Ott vártunk még egy darabig, majd lassan elkezdtünk felnyomulni a gépre. Én próbáltam a végére maradni, de így is nagy sor volt a beszállító folyosón. Végre leültünk, én ablak mellé persze, a szép kézipoggyászomat is betuszkolta valahová a stewi néni. Biztonsági pantomim, és már gurultunk is pontban délben.  A repcsi eléggé tele volt, ez a szokásos 3-3-as felosztású gép volt, bár mellettem pont volt egy üres hely.

Míg felfele tartottunk az elsuhanó New Yorkot néztem, majd mikor elértük a repülési magasságot vártam volna hogy ebédke következzék, de ez nem nagyon történt meg, tekintve hogy ez fapados légitársaság. Hoppá, erre nem számítottam. Aludni viszont nagyon tudtam volna, de akkor mikor már épp álomba szenderültem volna, jöttek sorra a stewik, érdeklődvén hogy mit kérek inni. Az mindegy is, én éhes vagyok! Nagy nehezen eljött a snack osztás ideje, ezek ilyen mini zacskónyi rágcsák, túlélésre jók. 

Aztán újfent megpróbálkoztam az alvással, de akkorra már a náthától annyira tele volt a fejem, hogy sehogy sem sikerült. Így pár óra szenvedés után feladtam, és blogírásba fogtam. A táj Utah és Colorado felett nagyon szép volt, bár a Grand Canyont nem láttuk, így is elképesztő volt.

Utah felett

Látjátok a Balatont?

Colorado

California!!!

Ereszkedünk!

 Végül 6 óra repülés után végre elkezdünk ereszkedni, kezdtek megjelenni a nagy zöldterületek,  pálmafák, rengetegsávos autópályák, majd egy kis egyszerű reptéren szerencsésen földet értünk. 

Végre ott voltam Californiába. Lecappogtunk a repcsiről, be a terminálba, majd elindultam egy nagyon hosszú folyosón a csomagom felkutatása érdekében. Ekkorra már rendesen izgultam hogy milyen lesz az első találkozó a családdal, + megismernek-e a náthától, és hosszú utazástól kissé elszörnyecskésedett fejemmel.

 Kimentem a csomagfelvevő helyre, ami tulajdonképpen már az utcán van, nagyon fura kis reptér a burbanki. Végre megleltem a futószalagon kőröző csomagomat, ami meg volt zúzva rendesen. Szuper. Lecibáltam, majd elindultam megkeresni a családot. Aztán inkább úgy döntöttem hogy ott maradok, ők biztosan tudják hogy hova érkeztek. 

5 perc nagyon hosszúnak tűnő várakozás után végre megszólított valaki. Dori?? Én lennék! A host anyuka volt, ezerszer bocsánatot kért a késésért, majd segített megindítani a csomagjaimat. Fél perce se mentünk mikor is leparkolt mellettünk egy óriási családi autó. Mindenki ott volt, apuka és a 3 fiú is. Nagy üdvözlésekbe nem bocsátkoztunk, mivel a középső aludt, a kicsi meg még nem tud beszélni. De azért nagyon kedvesek voltak. Beküzdöttük a poggyászaimat a csomagtartóba, majd nekiindultunk a hazaútnak.