Az első californiai hétvége csodái, és árnyoldala

Míg a 12 sávos autópályán száguldottunk, megbeszélgettük az alapvető dolgokat. Kérdezték milyen volt az orientáció, hogy éreztem magam, most hogy vagyok, mi az első benyomásom Amerikáról, stb. Valójában eléggé meg voltam szeppenve, még nagyon nem jött át hogy most akkor tényleg Californiában vagyok, az se nagyon hogy egyáltalán Amerikába. 

Az idő nagyon kellemes volt, egy kevésbé forró nyári napnak simán elment volna, és az esős szürke New York után kifejezetten üdítő volt. A nap csak úgy ragyogott, és az hogy igazi óriási pálmafákat láttam, számomra nagyon boldogító volt.

Közben próbáltam a gyerekekkel is kommunikálni, a kicsivel jól el lehetett szórakozni, egyáltalán nem félt tőlem, pedig akkor látott először élőben. Nagyon kis helyes kölyöknek látszott.

A nagy kérdezgetett hogy milyen játékokat szeretek, meg mi a kedvenc sportom, szóval az első pár perc feszengés után feloldódott. 

Félúton a középső is felébredt, nagyon meglepődött hogy ott ülök a kocsiban, de nagyon kis ari volt, rögtön próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe. 

 Végre odaértünk valami nagyon jól kinéző térre, ahol pár üzlet, meg étterem van, szép parkkal körbekerítve.

 Bementünk egy tipikus amerikai dinerbe, ahol asztalok és székek helyett boxok vannak, minden asztalon a kecsap, meg egy kis zenedoboz, és egy hosszú bárpult bárszékekkel. A gyerekek azt akarták hogy középre üljek, ami nagyon jól esett hogy nem idegenkednek tőlem. Mindenki valamilyen brutál burgert rendelt, én a csirkés szendóra szavaztam, igaz hogy volt benne bacon, és sült krumpli hozzá.  Sebaj, úgyis éhes voltam. Mikor végeztünk akartam fizetni, de a család mondta hogy ha velük eszem, akkor mindig ők állják a cehhet. Csodás!

Mikor kiözönlöttünk a parkolóba, a nap már lemenőben volt, a szél is feltámadt, így kicsit hüvibb volt. Íme a californiai tél. Na bumm. Az otthoni mínusz 20-akhoz képest meg se kottyant, főleg hogy a téli bundás csizmám volt rajtam.

Be a kocsiba, és irány haza. Közben próbálták magyarázni hogy most hol vagyunk, merre megyünk, mi hol van, de eléggé elvesztettem a fonalat már az elején. Inkább csak bámultam a filmbéli tájat, miközben olyan autók húztak el mellettünk hogy még nekem is igencsak nagy wááó volt, pedig nem vagyok a legnagyobb kocsi rajongó.

 Végre a sok föl-le után (itt nagyon dimbes-dombos a táj, így az összes utca is) betértünk egy született feleségek szerű utcába, széles úttest, és olyan házak, mint amiket most húztak ki a skatulyából.

 Ápolt jujjzöld gyepek, geometriai pontossággal megtervezett előkertek, legalább 2 garázsos beállók, tipikus amerikai postaládák. Itt minden a helyén van, nem látsz egy rendetlen vagy ápolatlan kertet, házat. Felgurultunk egy autófelhajtón, a mi házunk nem közvetlenül az utcafronton van, hanem egy másik ház mögött, ami azért jó mert a gyerekek nem rohangálnak ki az utcára, plusz nincs zaj a forgalomtól. Nem mintha amúgy lenne, nagyon csendes kis utca ez, csak az jön ide, aki itt lakik. 

Beálltunk a garázsba, és a gyerekek izgatott kórusával karöltve körbevezettek a házba. Először a szobámat mutatták meg az emeleten, ami elképesztő volt, több okból is.

 Csupa IKEA-s bútor (az előző lány svéd volt :) ) amit nagyon szeretek, mert nyugis, és harmonikus, ugyanakkor különböző stílusú kiegészítőkkel párosítva a saját képedre alakíthatod. Szóval nagyon multifunkcionális, szerintem. Anyukám szerint simán csak puritán, és semmilyen. :)

Szóval gyönyörű halványzöld, és egyéb pasztell színek dominálnak a szobába, tompításul fekete bútorok, az ágy akkora, hogy nincs az az ember akinek ez kicsi lenne.

 És még hátravolt a nagy bumm. Óriási terasz székekkel, asztallal, napernyővel, és olyan kilátással, hogy lesétálsz az agyadról. Látni a hegyeket, a szomszédos dombokon lévő csodás villákat, és egyéb szerény vityillókat, a sok pálmafát, meg amit akarsz. Lehetetlen betelni a látvánnyal. Nem is tudtam rendesen kiélvezni, már cibáltak is tovább a gyerekek hogy nézzem meg az ő szobájukat is.

Zongora, yeeeee!!!

Játszószoba

Kedvenc házam az utcában

Az utcánkból egy ház

Kilátás a teraszomról

Kilátáááás

Az teraszom

Szobácskám :)

 Egy gyerekszoba van, nagyon fiús, emeletes ággyal, és annyi szőrméjük van (plüss állatkák) hogy az ágyban nekik már alig marad hely, a szörm hadak mindent befoglalnak. Megmutogattak minden érdekes részletet, úgy mint a galaktika ventilátor a plafonon, a lézerkard lámpa, és az íróasztalon lévő megannyi kincs.

Ezt persze halláskárosodást okozó hangerőn, egyszerre, egymás szavába vágva, néha kánonba, néha kórusba tették, úgyhogy nem túl sokat értettem belőle.

Azután ők szét is széledtek, mivel az izgi részén túl voltunk. A szülők még megmutogatták a ház többi részét, elég nagy, és nagyon ízlésesen van berendezve, tetszik a falak színe, meg a bútorok, meg minden, de enyhén szólva látszik hogy 3 fiú gyerek van. Nincs minden a helyén, na. :) Kimentünk a kocsibeállóhoz is, ott kicsit leesett az állam. Egy óriási Chevy Suburban, és egy Cadillac CTS állt ott. Szerencsére nekem a Cadillac jutott, bár azt is túl nagynak éreztem, az otthoni megszokott autókhoz képest.

Azután ők mentek is valami csillagnézős lazulásra, kérdezték is hogy akarok e menni velük, de mivel kb. úgy éreztem magam mint akit kifacsartak mint rutinos mosónő az otthonkáját, inkább otthon maradtam, hogy kicsomagoljak. Előtte még apuka segített kinyitni a bőröndömet, egy csípőfogó segítségével. Levágta a cipzár nyelvét a kocsiról, így a számzárban maradtak a nyelvek, de legalább ki tudtuk nyitni a bőröndöt. Az is kiderült hogy a bőrönd egyik füle le van szakadva. Végül is csak egy hónapos a bőröndöm. Király.

 Kipakoltam gyors üzemmódban, dobtam pár üzenetet a hazaiaknak, egy nagyon jóleső zuhi, majd körbenéztem a házban, meg a kertben, és teljesen leragadtam a kilátásnál a kerti teraszon. 

 10 felé vissza is jött a család, még jó éjszakákat kívántunk, majd mentem aludni. 

 Az ágy nagyon pihe-puha volt, és olyan nagy, hogy keresztbe is simán lehet aludni rajta, akkor se éred el a széleit. :)

Másnap már pirkadatkor fent voltam, gondolom mert korán lefeküdtem, és mert most aztán nagyon beütött az a 9 óra időeltérés. De nem jelentett gondot hogy visszaaludjak. Így végül 9 felé elkészültem és lementem, éreztem hogy szükségem lesz valami gyógyszerre, ha a következő napokat nem csak az ágyban akarom tölteni agonizálva.

 A család mondta hogy most más dolgom nincs csak hogy meggyógyuljak. Délelőtt skype partyt tartottam, majd ebéd után elmentünk egy közeli szupermarketbe hogy vásároljunk a vacsihoz. 

  Nade szeretnék-e odavezetni? Hát hogy éééén? Meg úgy mostan? És biztos hogy tényleg? Ezt igenlő válasznak vehették, mivel a kezembe nyomták a Cadillac kulcsát hogy akkor induljunk meg. Én enyhén izgulva szálltam be a kisebb tengeralattjáróra emlékeztető négykerekűbe, hogy akkor most mi hol van. 

Itt nagyjából minden gépjármű automata váltós, szóval elvileg nem nehezebb vezetni mint egy gokartot. 

Gondoltam közelebb húzódom az irányítópulthoz, mivel nem áldott meg a sors 2 méteres gazellalábakkal, így a pedálokat maximum fekve, és lábujjhegyen értem volna el. 

 Nem találtam semmi kart amivel közelebb rángattam volna magam a kormányhoz, mire is felvilágosítottak, hogy igen is van ott kar, csak nem manuális, hanem automata. Szóval Star Warsosan közelebb zizegtem magam a műszerfalhoz, majd indítottunk is. 

Sikeresen elgokartoztam a tengeralattjárót a szupermarkethez, a család egyik barátja is jött velünk, aki valójában a szomszéd anyuka is egyben, és amúgy kirgíz. 

 Érdekesség, hogy itt simán mennek vásárolni, meg ide-oda olyan cuccokban amit én maximum otthonra vennék fel. Ez itt teljesen normális, és senki nem akad ki azon ha a kinyúlt macinacidban, és a szakadt pólódban, jössz-mész. A napszemüveg viszont kötelező, (általában drága dizájner darab) ahogy kilépsz a házad ajtaján, még csak ha a kertbe is mész. Kulturális sokk első fejezet.

A bótba vettünk nekem köhögés elleni cukorkát, meg ilyen neocitrán szerű port, és a vacsihoz ezt-azt.

Majd sikeresen visszavezettem, de éreztem hogy ez az élmény elég volt egy napra, úgyhogy megpihentem kicsit. Később hívtak hogy vacsi idő van, jöjjek le ha van kedvem.

 Jól tettem hogy lementem, finom „mexikói” menü volt, tortilla, és sok finom belevaló. Ott voltak a szomszédok is a kirgiz anyuka, a férje, és a két fiuk is. Jó kis vacsi volt, a szomszédok nagyon kevesek és érdeklődőek voltak, bár nem igazán tudtam sziporkázó személyiségemet megmutatni, nem lévén túl sok hangom, amivel ezt prezentálhattam volna.

 Utána mentem alcsizni, és bevenni a gyógyporomat. Behörpöltem az esti verziót, gondoltam utána még gépezek kicsit, de úgy fejbe vágott az itóka, hogy rögtön bealudtam.

Vasárnap már nemigen volt hangom, így nehéz új kapcsolatokat építeni, főleg a gyerekekkel, akik nem nagyon vágják hogy akkor most mért nem beszélsz érthető hangszínen. A délutáni programra velük tartottam. Egy ilyen ugráló asztalos helyre mentünk. De nem ám akármilyenre, hanem képzeljetek el agy marha nagy csarnokot, különböző méretű trambulin tömegekkel, és nem csak horizontális verzióba, hanem félig vertikálisan is, azaz kissé megdöntve a falon. Na ez nagyon móka volt, kivéve hogy a legkisebb pár perc ugrabugra után rám dobta a rókáját. Ööööö köszi.

 Utána a középső cibált mindenhová, először hogy menjünk kidobózni. Az is jó kis játék, miközben ugrálsz a sok trambulinon összevissza, meg kell próbálnod kibombázni az ellenfél csapatából az emberkéket. A labdák elvileg puhák, de ha jól megsomják, akkor nagyot tud csípni. 

A legkisebb, aki imád cipőket próbálgatni :)

Sok-sok-sok trambulin

  Ezután átmentünk a szivacsgödrös ugrálókhoz. Ez úgy működik, hogy van egy csomó trambulin, mint nekifutási, és lendületvevő lehetőség, és a végén egy marha nagy szivacsmedence, amibe mindenféle trükkös szaltó, és búgócsiga mozdulatokkal lehet belelevitálni. Mármint ha akarod. Sima talpast is lehet, ha félsz hogy a mozgási sebességed nem lesz elég, hogy megcsavard a korpuszodat egy szaltó erejéig.

Kimászni annál nehezebb. 

 Szóval nagyon jó kis hely ez a trambulin center, nagyon élveztem, a hangszálaim annál kevésbé, mivel muszáj volt beszélnem, + a hangzavar elég nagy volt így inkább kiabáltam, mindezt 0 hanggal. Ennek eredményeként egy gonosz boszorka/lepusztult bárénekesnő hangján tudtam megszólalni.

Haza, majd megbeszéltük az elkövetkező hét programját. Abban maradtunk, hogy az első héten nem igazán fogok dolgozni, csak elkísérem anyukát mindenhová, hogy lássam, mi hol van, hogy működik a napi rutin, stb. Az elsődleges feladatom még mindig a normál egészségi állapotom visszanyerése volt, ahogy mondták ezen kívül mással még nem igazán kell foglalkoznom.  Legyen hát!

Utazás Californiába

  Reggel nagyon nem akaródzott felkelni, tekintve hogy nemrég feküdtünk le. Azért az energiaállapotomhoz képest megpróbáltam gyors, és csendes lenni, mert Tania még aludt.

 Lementem reggelizni egyedül, ami fura volt, és eléggé izgultam is az utazás miatt, úgyhogy alig ettem valamicskét. 

Vissza a szobába, még volt időm bőven 8:10-ig mikor is a SuperShuttle felvett a szálloda halljában. Próbáltam csendben összeszedni a maradék cuccomat, de rá kellett jöjjek hogy nincs rajtam zokni, és ehhez újra ki kel nyissam a nagy bőröndöt. Ez mint később kiderült nagyon nem volt jó ötlet. Azért amennyire a sötétbe tudtam, kihalásztam egy zoknit, és visszacsuktam a számzárat a memorizált kód szerint. Legalábbis akkor azt hittem. Írtam még egy búcsú üzit Taniának, és kivonszoltam magam a folyosómra az összes turné cuccommal. 

A hallban találkoztam a német lányokkal, az egyik kikísérte a másikat a vonathoz, tőlük is búcsút intettem, aztán jött is Iza az egyik lengyel lány, kiderült egy taxival megyünk a reptérre. 

Még vártunk kicsit, majd be is jött a hallba a sofőr, és a nevünket próbálta kiabálni, ami sehogy sem hasonlított semmire, de láttuk az egyenruháján hogy SuperShuttle-es, hát odamentünk, hogy talán minket keres, még szerencse hogy van táblagépük, azon pedig a nevünk jó nagy betűkkel ott villogott. Oké megvan az emberünk! Így hát kivonultunk a hotelból, furcsa volt otthagyni annyi jó élmény helyszínét, és ismét belevágni az ismeretlenbe. 

Kint esett nagyon, és az előző napokhoz képest hidegebb is volt. Még furikáztunk kicsit Manhattanbe, hogy felszedjünk pár embert, akikről kiderült hogy egyik sem eredeti amerikai, mindenki valahogy idekerült a világ más tájairól. Aztán 9 felé neki is indultunk  JFK-nek. Baromi nagy reptér, rengeteg terminállal, és általában a nagyobb légitársaságoknak külön termináljuk van. Izátó is búcsú, én voltam az utolsó akit a sofőr kidobott a JetBlue terminálon. 

Míg kanyarogtunk ide-oda addig elmesélte hogy ő Sierra Leone-ből jött, már mióta taxizik, majd kérdezte hogy én honnan jöttem, mit csinálok, de ha kell bármi ha New Yorkban vagyok, ha tervezek visszajönni bármikor is, csak hívjam fel, nyugodtan, segít bármiben. Megadta a mobilszámát, meg a nevét, és mindezt mindenféle munkásember kacsintások, és hátsó szándék nélkül. Itt tényleg ilyen barátkozós mindenki.

Fél 10-or besétáltam hát a terminálba még volt bő két és fél órám az indulásig. Mentem is körülnézni mérleg után, mert éreztem hogy a gurulós ideiglenes gardróbom kicsit nagyon nehéz.

 Egy kedves reptéri munkatárs segített mérleget találni, sőt át is váltotta nekem kilóba, mert lbs-ben nem tudtam mennyi a súlyhatár. Hát bizony 2 kilóval nehezebb volt, de segond, a kézipoggyászomat is lemértük, és mondta hogy abba nyugodtan rakjam bele azt a pluszt, úgy tökéletes lesz. Nagyszerű, probléma megoldva, akkor lássunk is hozzá. 

Kód, és számzár nyílj! Nem nyílt. Fordítva van tán a kód? Próbáljuk meg azt! Az sem akart működni. Itt enyhe idegbaj kapott el, meg pánik is jött vele. Fél órán keresztül próbáltam mindenféle kombinációt, de már az elején sejtettem hogy veszett ügy, túl sok a lehetőség, nem fogom csodaszerűen kitalálni a helyes kombinációt. Tehát a baj nem az volt, hogy elfelejtettem a számokat. A baj az volt hogy nem tudtam mi a baj. Ugyanis tudtommal én nem állítottam át a zárat, reggel még működött, szóval hol itt a hiba. Jó kérdés. Lehet hogy a taxiba ahogy rallyztunk összeverekedett a többiek csomagjával, és akkor átállítódott magától? Vagy reggel mikor a sötétbe visszazártam én állítottam el valamilyen ismeretlen módon.

 Oké akkor jöjjön a szuperkém/betörő módszer. Hajcsat. Mondanom sem kell, még nem vagyok elég képzett ehhez, + lehet hogy hátrány volt hogy nekem csak csitt-csattom volt nem pedig hullám. Ekkora már 10 óra volt, lekileg és főleg fizikailag is megviselt voltam, mivel megpróbáltam erőszakot alkalmazni a zárszerkezeten.

 Így a legrosszabbra felkészülve oda kullogtam a csekinpulthoz. Várni nem igazán kellett, itt nagyon sok a self-és online csekines részleg, így kevesebb ember jut a rendes pultokhoz, mint ahová én is mentem.

Rakjam fel a bőröndöt. Nehéz. Tudom. Pakoljak ki vagy fizetni kell 50 dollárt (!!!!)

 Már próbáltam mindent, az egyik csekinesfiú oda is jött hogy segítsen de mondtam hacsak nincs valami ötlete hogyan tudnánk kinyitni a bőröndöt anélkül hogy minden cuccom a futószalagon menne a bőrönd után, akkor nem nagyon tud segíteni. Végül nem maradt más választásom, kifizettem azt a francos 50 dollárt, felraktam a bőröndömet a, és elsiettem a biztonsági sor irányába.

 Alig álltam ott pár perce, mikor is valaki megszólított hogy milyen szép a kézipoggyászom. Egy ötvenes félhippi nő volt. Elkezdtünk beszélgetni míg sorban álltunk, kérdezte hová megyek. Kiderült hogy mindketten Burbankbe megyünk, ugyanazzal a géppel. Mondta is hogy nagyon fogom szeretni azt a környéket, nagyon jó kis hely, ő is ott él, és kb. elmesélte az élettörténetét. Kérdezett rólam, hányadszor vagyok az államokban, mit fogok dolgozni. Megdicsért hogy jól beszélek angolul, és mondta hogy csak egy nagyon picit lehet hallani az akcentusomat.

 Aztán végre sorra kerültünk, okmányellenőrzés, majd vetkőzés, laptop kicsomagolás, minden külön kosárba. A személyek átvilágítása itt úgy zajlik, hogy be kell állni egy nagyméretű fémkapu szerűségbe, kezeket a tarkóra, majd mozdulatlanná dermedni. Átvilágítanak, ha nincs külső vagy belső fém alkatrészed, már mehetsz is összeszedni a cuccaidat. Ügyesen visszaöltöztem, majd bementem a terminálba, megnéztem hogy hol fogok beszállni, majd megkerestem a fürdőszobát, ipari mennyiségű papírzsepi begyűjtése céljából. Ugyanis akkorra már rettenet náthás voltam. Utána találtam egy szuper wifi pontot, tudtam is üzenni mindenkinek, ez nagyon jól is esett a kis lelkemnek. 

Szutyok idő New Yorkban

Majd gondoltam megyek is a kapuhoz. Ott vártunk még egy darabig, majd lassan elkezdtünk felnyomulni a gépre. Én próbáltam a végére maradni, de így is nagy sor volt a beszállító folyosón. Végre leültünk, én ablak mellé persze, a szép kézipoggyászomat is betuszkolta valahová a stewi néni. Biztonsági pantomim, és már gurultunk is pontban délben.  A repcsi eléggé tele volt, ez a szokásos 3-3-as felosztású gép volt, bár mellettem pont volt egy üres hely.

Míg felfele tartottunk az elsuhanó New Yorkot néztem, majd mikor elértük a repülési magasságot vártam volna hogy ebédke következzék, de ez nem nagyon történt meg, tekintve hogy ez fapados légitársaság. Hoppá, erre nem számítottam. Aludni viszont nagyon tudtam volna, de akkor mikor már épp álomba szenderültem volna, jöttek sorra a stewik, érdeklődvén hogy mit kérek inni. Az mindegy is, én éhes vagyok! Nagy nehezen eljött a snack osztás ideje, ezek ilyen mini zacskónyi rágcsák, túlélésre jók. 

Aztán újfent megpróbálkoztam az alvással, de akkorra már a náthától annyira tele volt a fejem, hogy sehogy sem sikerült. Így pár óra szenvedés után feladtam, és blogírásba fogtam. A táj Utah és Colorado felett nagyon szép volt, bár a Grand Canyont nem láttuk, így is elképesztő volt.

Utah felett

Látjátok a Balatont?

Colorado

California!!!

Ereszkedünk!

 Végül 6 óra repülés után végre elkezdünk ereszkedni, kezdtek megjelenni a nagy zöldterületek,  pálmafák, rengetegsávos autópályák, majd egy kis egyszerű reptéren szerencsésen földet értünk. 

Végre ott voltam Californiába. Lecappogtunk a repcsiről, be a terminálba, majd elindultam egy nagyon hosszú folyosón a csomagom felkutatása érdekében. Ekkorra már rendesen izgultam hogy milyen lesz az első találkozó a családdal, + megismernek-e a náthától, és hosszú utazástól kissé elszörnyecskésedett fejemmel.

 Kimentem a csomagfelvevő helyre, ami tulajdonképpen már az utcán van, nagyon fura kis reptér a burbanki. Végre megleltem a futószalagon kőröző csomagomat, ami meg volt zúzva rendesen. Szuper. Lecibáltam, majd elindultam megkeresni a családot. Aztán inkább úgy döntöttem hogy ott maradok, ők biztosan tudják hogy hova érkeztek. 

5 perc nagyon hosszúnak tűnő várakozás után végre megszólított valaki. Dori?? Én lennék! A host anyuka volt, ezerszer bocsánatot kért a késésért, majd segített megindítani a csomagjaimat. Fél perce se mentünk mikor is leparkolt mellettünk egy óriási családi autó. Mindenki ott volt, apuka és a 3 fiú is. Nagy üdvözlésekbe nem bocsátkoztunk, mivel a középső aludt, a kicsi meg még nem tud beszélni. De azért nagyon kedvesek voltak. Beküzdöttük a poggyászaimat a csomagtartóba, majd nekiindultunk a hazaútnak.

Orientáció 3 - Az utolsó nap

Szokásos készülés, kivéve hogy éreztem hogy kapar a torkom, kicsit náthásnak is éreztem magam, gondoltam most jön ki a jaj-a-világ-másik-felén-vagyok betegség, ilyen formában.
Segond, reggeli a dél-amerikai lányokkal, és az egyik német lánnyal, Darjaval, aki azon aggodalmába hogy nincs meg az útlevele, sietve távozott hátrahagyva a reggelije nagyobbik felét. Kárba nem veszett, mi megettük, kisebb vacillálás után hogy most visszajön-e vagy sem. Nem jött, az útlevele meglett, a kajája meg eltűnt. :)

Reggeli, Linával, Velem, és Taniával

 Az aznapi program Andreával a gyerekek biztonsága, egészségmegóvása, és egyben tartása körül forgott. Itt nyertek értelmet a transformers fejű babák, ugyanis ezek a kicsinyített másai az otthon jól ismert jogsihoz kellő, elsősegély vizsgás lélegeztethető plasztik humanoidoknak. Lényegében meg lehetett hámozni az arcukat, ami mögött a levegő ellátási mechanika rejlett. Szóval gyakoroltunk mindenféle vészhelyzetet a kis bébiken, pl. ha félrenyel, fuldoklik, nem lélegzik, stb. Hát ez egy komoly téma kellene legyen, de huhh… :D Nagyon szórakoztatóan elbénáztunk vele. Aztán a nagyobb méretű babák következtek, majd végül ebédszünet.

Mit csináljunk a babával?

Persze, mentsük meg a fulladástól! Nem ütlegeljük....

Most végre egész fincsit ettem, panírozott csirkemell csíkok, persze sült krumplival, és mézes mustárral. Az asztaltársaság az immár összeszokott 4-esünkből, a columbiai, és másik mexikói lányból állt.

Vissza a terembe, ismét helycserés támadás. Erwan, a francia fiú mellett kötöttem ki. Power Pointos vetítés a gyermekek sérüléseiről, és azok kezeléseiről. Itt elszakadt a cérnám, de nagyon. Azon gondolkoztam hogy elhagyom a termet egy 5 percre, míg visszatalálok önmagamhoz. Ugyanis súlyos röhögő görcs kapott el. Valószínűleg az egyik képtelen sérülés képi ábrázolásán vidámodtam fel, amire Erwan is rátett sok lapáttal, ugyanis folyamatosan azt a képet mutogatta, én meg csak röhögtem mint akinek fizetnek érte, és tényleg nem tudtam abbahagyni, így a végén már nem tudtunk min röhögünk, és Erwant is elkapta a roham. Pedig én nem is ettem a cukorka halomból, ami minden nap az asztalon kellette magát, elménk frissen tartása érdekében.

Akkor éreztem hogy kicsit sok volt ez a fejtágítás ebben a 3 napban, mert én tényleg nagyon figyeltem ám végig! Egy röpke óra múlva már egészen megnyugodtam, így részt tudtam venni az „alkossatok csoportokat, szimuláljatok balesetet, majd lássátok el szakszerűen sérült társatokat” című játékban. Nagyon szakszerűek voltunk az biztos, hivatalos múmia pólyálónak is elmehetnénk.

Kilátás az előadóból a 8th Avenuera

Az előadó

Ezzel lassan véget is ért az okításunk, 5-kor Kate jött vissza, hogy mindenkinek kiossza másnap esedékes utazási tájékoztatóját, elmagyarázza, ki, hova, mikor megy, mit csináljunk az első hetekbe, milyen hivatalos iratokat intézzünk, stb. Még összeálltunk egy nagy csoportképre, majd mindenki búcsúzott mindenkitől, kölcsönösen megköszöntük a munkát és törődést, sok szerencsét kívántunk minden társunknak, majd elhagytuk a termet.

A csapat

Mi persze komoly tervekkel bírtunk, hogy az utolsó esténket New Yorkban hogy akarjuk eltölteni, megyünk kószálni, persze. 1 órás szünetet beszéltünk meg, addig Skypolás és egyebek, majd 7 körül nekiindultunk az utolsó New York-i barangolásunknak, négyesben.
Sajna az eső igen csak esett, ezért is vezetett az első utunk a Macy’s-be ami egy hatalmas-baromi-óriási nagy áruház, ahol kb. bármit megkapsz az elektromos készülékeken kívül. Egy egész tömb, az egyik utcától, a másikig tart. Szóval kabát kellett Claytonnak, mivel nem volt neki, ugye ő Dél-Afrikából jött. :) Szóval segítettünk kiválasztani egy menő kis darabot, majd mentünk is kaja után nézni.

Végül a KFC-be tértünk be, de csak a fiúk ettek, mi Taniaval valami lightosabb-ra vágytunk. Így miután végeztünk, mi elindultunk valamilyen szupermarketet keresni. Clayton itt leszakadt a csoporttól, mert mindenképpen meg akart találni egy boltot, ami viszont csak 9-ig volt nyitva, szóval ő elvágtázott az irányba, mi pedig Erwannal mentünk joghurtot, meg almát venni.
Végül a hotelnél találkoztunk, és a 5th Avenue-t tűztük ki következő állomásunknak. Oda fényképezni akartam menni, a nagy híres-neves divatüzletek kirakatait. De az eső esett, és nem találtam azokat a jó kis kirakatokat, amik még a keddi városnézés alatt annyira lenyűgöztek, amikor persze nem tudtam fényképezni. Végül ismét a Time Square-en kötöttünk ki, ahol is az M&M’s bolt is található, 3 emelet tele felesleges relikviákkal, és egy kevés M&M’s cukorkával. A bolt mindenképp lenyűgöző, amúgy. Miután szétfényképeztük magunkat, elindultunk visszafele, gondoltuk útba ejtünk egy kellemes bárt, egy koccintásra, de realizálnunk kellett hogy a fiúk itt túl kicsik ehhez. :) Így betértünk egy szupermarketbe, és ott vettünk „üdítőt”, meg csipszet.

Felmentünk a szobánkba, és ott lazultunk. Azaz zenehallgatás, jövőbeli tervek kieszelése, és ekkor sikerült Clayton fejébe örökre belevésnünk Günther felejthetetlen személyiségét. Bocsi. :) 
Szóval amennyire a szállodai wifi engedte, internacionális zenei ismereteink tágításával voltunk elfoglalva. Mikor is ezt meguntuk, átmentünk a fiúk szobájába, akiknek 3 tök nagy ablaka volt, szóval gyönyörű kilátás nyílt Manhattan nagy részére, és a szembe lévő lakóház összes emeletére. A függöny használata itt nem igen elterjedt. Szóval jól kielemeztük a lakók éjjeli szokásait. :)

Éjjeli lazulás

Majd lassan sor került a könnyes búcsúra, mert igencsak későre járt, Erwan kb. 2 óra múlva kelt is, neki ment a legkorábban a gépe, San Franciscoba. Nagyölelések, ígérkezés hogy tartjuk a kapcsolatot, és megyünk együtt valahová kirándulni ebben az évben együtt. Remélem így is lesz, igazán jó kis csapat lettünk így négyen.

Taniaval vissza a szobánkba, még összepakoltunk, bőröndbe mindent vissza, becsukási kísérletek, majd búcsú Taniától is, mivel én tudtam hogy előbb kelek, és indulok mint ő. Végül megpróbáltam aludni egy kicsit az utolsó New York-i éjszakámon.

Orientáció 2

 Szerdai nap következett, szokásos felkelés, hosszas készülődés, majd jajaj nem lesz idő reggelizni rohanás. Azért volt idő. Aznap valamilyen fahéjas csiga szerűséget teszteltem teával, és az immár szokásos gyümölcssalival.

Kilátás a szobánk ablakából a 25. emeletről. Megjegyezném másoknak százszor jobb kilátása volt

 Reggeli után irány az előadóterem, ahol Kate már várt minket hogy bevezessen a vezetés rejtelmeibe itt az USA-ban. Táblák, jelzések, sebességkorlátozások, nagyon komoly rendőrbácsik-nénik, elrettentő példák hogy miért nem jó füvezni vezetés közben…stb. Kis szünet, ilyenkor kötelező volt elhagyni a termet 10 percre, úgyhogy általában a folyosókon mászkáltunk, és mindenféle érdekességet kérdezgettünk egymástól. Te hol laksz Mexikóban, milyen hideg van ilyenkor Oroszországban, nálatok milyen a suli Dél-Afrikában, hány ezer órát utaztál mire ideértél, stb.

 Namármost ezt nem dicsekedésből mondom, de meglepetten észleltem hogy messze nekem a legjobb az angolom a 2 dél-afrikai után, akiknek ugye ez az anyanyelvük. Ezt nem csak az egomán személyiségem hitette el velem, hanem mindenki mondta, beleértve a dél-afrikaiakat is. Pedig én azt hittem hogy mindenki legalább ilyen szinten lesz, ha nem jobb. Pedig nem. 
Voltak páran akik nagyon-nagyon nem tudtak beszélni, nem is értem hogy jutottak el idáig. Voltak olyanok akiknek az iszonyat erős akcentusa miatt nagyon nehéz volt megérteni mit mondanak. Voltak a félénk fajták, akik tudták hogy nem tudnak sokat, így ha beszélniük kellett, totál zavarba jöttek, és pár nyökögés után elnémultak. Voltak a törtetők akik tudták hogy még van mit fejlődniük, sok mindent nem tudnak, az akcentusuk is rémes, de bármi áron megpróbálták kifejezni magukat, kézzel-lábbal, spanyol vagy francia tolmácsolással, sok kérdezéssel. Ez jó, mert ők tényleg meg fognak tanulni rendesen angolul, mert akarnak.
Szóval igencsak örültem az önön tudásomnak, főleg hogy mindenki agyon ajnározott vele. Jólesett na. 

Az aznapi program Andreával folytatódott, aki is bevezetett minket az iskolás gyermekek rejtelmes világába. Jegyzetelés, videó elemzés, szituációs játékok. A kedvencünk persze, mikor szerepeltettek minket. Oké itt van egy nagy érdekes mintázatú függöny, hogyan tudnál lekötni egy 5 évest vele? Ötletbörze, természetesen előadással. Olyan nem volt hogy csak mondtál valamit, de nem mutattad be. Szóval függönyből és székekből várat építettünk, majd szupermen köntössé vált, végül szellem-köntös lett belőle. Tényleg nagyon hasznos dolgokat tanultunk, és közben remekül szórakoztunk.

Ebéd, egy „többet ilyet nem eszek” csirkesalival én ezt le is tudtam, majd irány vissza a terembe.
Az egész orientáció alatt, minden kis szünet után új helyre kellett ülnünk, hogy minél több embert megismerjünk, minél több emberrel beszélgessünk. Ez tényleg jó volt, bár eleinte mindenki ódzkodott tőle hogy otthagyja a szobatársát, vagy honfitársát.

Fél 5-kor végeztünk, megbeszéltük hogy egy óra múlva megyünk felfedezni, meg vacsorálni a Citybe. Vágta vissza a szobába, mert Skype randim volt az otthoniakkal. Ez az egy óra viszont azzal ment el, hogy próbáltunk értelmes videó kapcsolatot létrehozni, ami nem ment túl könnyen, így fél 6-kor mikor is a többiek kopogtattak az ajtón hogy megyünk-e már, még nem beszéltem senkivel. Rendesek voltak, mikor kértem fél órát mondták, hogy persze, miért is ne, addig elkószálnak a hotelben. Végül sikerült telefonálni, bár hang nélkül, de ennek is nagyon tudtam örülni.

Aztán vágta le, és mentünk is élelem után nézni. Itt a társaság 2 felé szakadt, a szusi imádók, akik mindenképp szusira hajtottak, és az ellentábor, akik mást ettek volna.
Én a mást ettek volna táborba tartoztam, így mi 7-en próbáltunk dűlőre jutni mit is faljunk. Én nem igazán voltam éhes, köszönhetően az extra fincsi csokis keksznek, amit a nem túl finom csirkesali ebéd vigaszdíjaként ettem délután. Így a szokásos nekem mindegy, nekem is, nekem is, de oda ne menjünk, ááá ide se, után a Subway mellett döntöttünk. 
Amúgy elég nehéz jó kajáldát találni New Yorkban, hiába hogy kb. minden második üzlet valamilyen étterem. De ha nem akarsz zsírban sült zsírt, aszalt hínárt búzacsíralével, vagy extra drága királyhattyú pástétomot enni, akkor nehéz dolgod van. Itt nehéz megtalálni az arany középutat, úgy mint valami rendes, kellemes, könnyedebb kaja, ami esetleg tartalmaz valami zöldséget is.
A Subway kb. ilyen, én személy szerint nagyon kedvelem. Mivel én nem voltam éhes, megvártam míg a többiek rendelnek, majd leültem velük. Kis unszolásra végül megettem Clayton negyed szendvicsét, aki nagy bátran az óriás szendvicset kérte, és nem bírt vele. Legyen hát. :)

Subway pajtik

Utána mentünk amerre láttunk, bementünk a Hard Rock Café-ba nézelődni, a Disney Storeba ismét, valami őrült attrakciós boltba, aminek máig nem tudom az igazi funkcióját, és amerre vitt a lábunk. Közben fényképeztünk, és ezerrel élveztük az estét. Végül megint a Time Square-en kötöttünk ki, és újabb fényképekkel gazdagodtunk. Mivel már igen csak későre járt, elindultunk visszafele a hotelba.

Fényzászló

Tania + Én

Clayton, Dóri, Tania, Erwan

Jómagam valami fényes téren

Körhinta a Disney Storeban

A Times Square híres piros lépcsőin, Tania, Céline, Dóri

T.S.

Hard Rock smokin' sun

Transformers a fura boltban

Odditorium, azaz furabolt

Szintén ott

Szintén ott

Érdekesség, ha New York utcáin sétálsz. Itt nem tudsz csak úgy sétálni, nyugodtan egymagad. Egy kb.5 perces út alatt, kb. 5 en jönnek neked, általában sűrű elnézések közepette, megpróbálnak rád sózni marihuanát, színházbérletet, kihagyhatatlan esti szórakozási lehetőségre jogosító jegyet, valamint a frászt hozzák rád valamilyen őrült öltözködési, és életfelfogási stílussal. Szóval itt nem lehet csak úgy bandukolni, mindig nyitott szemmel kell menni, kivédve az örökös offenzív csencselőket, és jó szándékú nagydumás ügynököket.

Visszafelé ki-mit-tudot játszottunk zene témakörben, azaz ismered-e ezt a magyar, francia, mexikói, dél-afrikai bandát? Meglepődtünk hogy sokunk, sokat igen.  Claytontól kaptam is egy cd-t mikor visszaértünk a hotelba, hogy ezt meg kell hallgatnom. Így is tettem, mígnem Taniával kidőltünk, lefeküdtünk és próbáltunk erőt gyűjteni az utolsó közös napunkra New Yorkban.