Colorado = 4 nap szabadság ajándékba

A hét a már-már megszokott menetrenddel kezdődött, délelőttönként a kicsivel itthon, dél körül babakocsiba be, és altatós séta. Általában 2 órát alszik, néha többet néha kevesebbet, ilyenkor van időm összeszedni az egész házban szétjátszott játékokat, a konyhába csuszatolni egy kicsit, és ha mindez gyorsan megvan, akkor még le is tudok ülni, és van időm magamra. 

3 körül vagy én, vagy Anyuka elindul felvenni a nagyobbakat az isiből. 

A nagy sulijában erre külön jól bejáratott rendszer van, amit minden reggel és délután legalább 15 ember működtet.

Ugyanis itt senki nem jár gyalog a gyerekért, egyrészt mert ez egy magán suli és akkor miért is, másrészt meg tényleg eléggé kivitelezhetetlen. Mint mondtam volt a táj itt nagyon dimbes-dombos, az iskola is egy nagyon keskeny kis völgyben fekszik, körülötte semmi, csak a domboldalak, meg a szakadékok, és bár nincs messze a kertvárostól, ahol mi is lakunk, kocsival 10 perc se, de nincs körülötte semmi gyalogosút, vagy egyéb létesítmény csak a vad természet. Odasétálgatni lehetetlen. Car pool-nak hívják a rendszert, ami a következőképpen működik.

Car Pool sorbanállás

 3 és fél 4 között kell odaérned a sulihoz, beállsz a hosszú sorba, amit narancssárga mellényes emberkék terelgetnek, odaaraszolsz a mikrofonos tanár nénihez, aki már látásból tudja hogy kinek a hozzátartozója vagy, és kit akarsz felvenni.

 Beleharsogja a mikrofonjába a gyermek nevét, és hogy hányas számú bójához fáradjon. Gyermek odacappog a megadott számú bójához, ahol is egy tanárnéni-bácsi áll őrt, hogy nehogy a nebulót rossz autóba pakolják, esetleg nehogy világgá szökjön. 

Te odagurulsz, és csak mosolyogsz, a többi az őr néni dolga. Kinyitja neki a kocsiajtót, udvarias kézfogással kellemes délutánt kívánnak egymásnak, majd ajtó becsuk, és mehetünk is. Neked ki sem kell szállnod a kocsiból.

Utána jön a nehezebb része, felvenni a középsőt. Ott már bizony ki kell szállni a kocsiból, van egy kis kártyaszerűséged, azt lehúzod az ajtónál, így már be is jutottál az épületbe. Megkeresed a kiskorút az udvaron, vissza a csoportszobába, be kell írni, hogy mikor vetted fel, aláírás.

Majd növesztesz még pár kart, mivel elkezdi a kezedbe nyomni a sok cuccmóját. 

Hátizsák, uzsidoboz, pulcsi, rajzok, kövek, levelek, bogárfejek, mumusok, dinoszaurusz maradványok. Mindezt úgy, hogy a kicsi ott van a karomban. Ekkor a nagy és a középső valamin összekapnak, és sikítós kergetőzést prezentálnak az ovi udvaron. 

Én elejtek mindent, békítési szándékom megvalósítása közben. A kicsi marad. 

Nagy nehezen megindítom a kompániát, jönnek a kincsek is meg pár kilócska homok a középső cipőjében. Beszíjazok mindenkit a kocsiba, és már gurulhatunk is haza, ami kb. 2 perc se. Amint megálltunk otthon, ők kipattannak, az általuk termelt ropis papír, papírzsebi, és egyéb kárhozatra ítélt hulladék marad. Azokat én kísérem el a kukáig. Ilyen egy átlagos hazaszállítás.

Ezen a héten kedden ünnepeltük a Valentin napot. Már egy héttel előre mindent beborítanak a szívecske és cuki halmazok. A gyerekeknél az a szokás, hogy mindenki ad valami apróságot az összes osztálytársának, és a tanár néniknek. Üdvözlőkártya, plusz valami csoki- nyalóka-cukorka, vagy egy apró kis ajándék. Előző nap mi is bevásároltunk, a fiúk focis kártyát, a lányok valami kis műanyag fibulát kaptak, üdvözlőlap kíséretében. Aznap a suliban rózsaszín, fehér, vagy piros összeállítást kell viselni. Nagyon édi-bédi. A suliból egy óriási pakkal tértek haza, az összes osztálytárs ajándéka nekik. Kártyák, ceruzák, nyalókák, cukorkák, csoki hegyek, apró műanyag kütyük. Számukra ez az édesség túladagolás napja.

Aztán el is érkeztünk a csütörtökhöz, mikor is a család útra kélt sítúrázni Coloradóba.

 Nagy pakolás, mindenkinek összekészíteni a bőröndöt, gyermekeket felvenni az isiből, majd délután 4 körül nekiindultunk a nagy Los angelesi reptérnek, az LAX-nek.

 Én is velük tartottam, mivel az én feladatom volt visszahozni a kocsit. Az út a 12 sávos freewayen keresztül vezetett, ahol rengeteg autó volt, mi azért tudtunk normálisan haladni mert van egy sáv, ami azoknak az autósoknak van fenntartva, ahol 2 vagy, több utas van, tehát ha egyedül vezetgetsz, akkor bünti jár érte ha abban a sávban tartózkodsz. Így akarják csökkenteni az autók számát az utakon, szerintem nem nagyon jön be, de legalább néhányan gyorsabban tudnak haladni, mint a többiek.

Én nagyon erősen próbáltam fókuszálni az útra, hogy visszafelé tudjam merre is kéne jöjjek. De közben kitaláltuk, hogy mégse az autópályán jöjjek vissza, tekintve hogy óriás dugó volt az ellenkező oldalon. Menjek inkább Santa Monicán keresztül, az óceánparton. Egyetértettem, bár életemben nem vezettem még egyik helyen sem, úgyhogy nekem mindegy tűnt, hogy hol fogok eltévedni.

Odaértünk, kipakolás, gyors búcsú, mivel csak a lehúzódtunk a terminál előtt, ott nem szabad sok időt eltölteni.  A kocsikulcsot a kezembe nyomták, mondták,, hogy be van állítva a navigáció haza, ne aggódjak ha eltévedek, akkor újratervezi az utat, amúgy is most dugó van mindenütt, így is órákba fog tartani az út de előbb-utóbb hazakeveredek. Sok szerencsét és jó szórakozást kívántak, majd eltűntek a terminálba.

Huhh… na, akkor vágjunk bele. Fogalmam sem volt hol vagyok, a navigáció elkezdte lökni a rizsát, persze mérföldekbe hadovált, ami még mindig nem a barátom. 

Részletekbe le sem tudom írni azt a rettenet szerencsétlenséget, amit az elkövetkező fél órában átéltem, míg kitaláltam csak a reptérről! Ott kavarogtam igen sokáig, mivel sosem vezettem navigációval, és mikor azt mondja, hogy most fordulj balra, akkor most, vagy most??? Nem mindegy melyik kijárat, feljáró, kanyar, sáv. Kissé pánikos volt a hangulatom, mivel rögtön bevizionáltam, hogy napok múlva is a reptéren fogok kanyarogni. Nagy-nagy nehezen kijutottam a reptér fogságából.

Nagy megkönnyebbülés. Mikor már kezdtem örülni magamnak, hogy megy ez, Santa Monicán megint sikerült eltévednem, ugyanis valahol rossz kanyart vettem. Óriáspánik második roham. Legalább itt is dugó volt, és az utcák is tök keskenyek. Végül nagy-nagy nehezen visszakeveredtem a jó irányba, közben véghezvittem pár nem annyira játékszabályoknak megfelelő sávváltást, és utolsó pillanatban kivitelezett irányváltoztatást. Kaptam a dudakoncertet rendes adagban. Kissé felment a stressz mutatóm. 

Végül leértem a Pacific Coast Highwayre. Ekkor már sejtettem, hogy van esélyem hogy még aznap otthonlegyek. Itt is dugó volt természetesen, de kárpótolt a lemenő nap látványa, ahogy beleveszik a Csendes óceánba. 

Még egy szakasz volt hazáig, ami szintén elég izgalmatos, ami nem más, mint a szeretett és már említett Topanga kanyonút. Tele trükkös kanyarral, visszafordítóval, szakadékkal, sziklafallal, és így estefelé sötétséggel. Itt is dugó volt. Yeeeee. Kb. a kanyonút közepén lerobbant 2 autó. Vagy csak az egyik, és a másik megállt segíteni, vagy együtt érezni. Lényegtelen, az út közepén voltak. Itt nem nagyon lehet félrehúzódni, nincs hova. 

Mikor végre kikerültük őket, jött az éjszakai kanyon rally, a minivannal. Egyszer próbáljátok ki, már-már extrém sport. Az egyetlen tájékozódási segítség a sávelválasztó vonalon elhelyezett folytonos macskaszem csík. Enélkül kissé szuicid sport lenne.
Végül Kb. 2 óra autókázás után végre hazaértem! Nagyon büszke voltam magamra, igaz még megküzdöttem a garázskapukkal, és a beparkolással. 

Ünneplésül kitrambulinoztam magam örömömben.  Ez szó szerint feldobott,annyira pörögtem, hogy még éjjel 1-kor elindítottam egy mosást, megvártam míg a szárítógép is végez, közben rohangáltam a házban össze-vissza, pakolásztam ezt-azt. Végül 2 felé kidőltem.

 Másnap aludtam volna sokáig, de péntekenként jön Anna a takarító néni. A pucoválás meg zajos tevékenység ugye. 

A délelőttöt otthon töltöttem, délután pedig a magyar au-pair lánnyal, Zsuzsival elmentünk Santa Monicára. Topanga kanyon ismét. Lementünk egészen Venice Beachig. 

Híres hely, és semmihez sem hasonlítható. Olyan, mint egy elvarázsolt hippi sétálóutca. Tele furábbnál fura boltokkal, ereklyékkel, utca zenészekkel, a legbetegebben expresszionista szerzetekkel. És ami számomra meglepő, minden sarkon füves bolt. Konkrétan marihuánát árulnak legálisan. Ezt úgy tudták megoldani, hogy itt az orvosi marihuána legális. A boltok tehát dizájnosan kis rendelőknek vannak kialakítva, fehér köpenyes kínálgató fiúk-lányok csábítják be az ügyfeleket, mondván a doktor rendel, gyere, meggyógyít. Vicces, az egész sétány szaglik a fűtől. És mindez úgy hogy a biciklis rendőrök sortban, napszemüvegben mászkálnak fel-alá.

V mint Venice

 Van egy szabadtéri konditerem, szintén expresszionistáknak, vagy napimádóknak, ezen lehetne vitatkozni. Híres hely ez, biztos hogy már láttatok egy pár filmet, vagy videóklipet ami itt játszódik.

Lesétáltunk a homokba a partra, kicsit megáztattuk a lábunkat az óceánba, és csodáltuk a naplementét. Vissza a kocsihoz, és hazakanyonoztunk.

Másnap bevásárlós, és edzős napot tartottam, majd este 7-re jöttek a lányok vacsorára. Hanna jött előbb, vele nekiálltunk a tortilla készítésnek, megsütögettük a belevaló csirkét, és zöldségeket, a tortillácskákat, és mivel nem bírtunk tovább várni neki is estünk. Isteni volt, és mire befejeztük Zsuzsi is megérkezett. 

Belevalók

Együtt nekiálltunk a desszertkészítésnek, ami nem más volt, mint a klasszikus amerikai csokis cookie. Itt kicsit megőrültünk, és csináltunk vagy 4 változatot, mindent beledobáltunk, amit a szekrénybe találtunk. Pekándiót, mandulát, narancshéjat, (nem egészben) keserű csokit, tej csokit, diót, vörösáfolyát. Tobzódtunk rendesen. De megérte, remekeltünk a sütikkel. Hogy a hedonizmus csúcsait megdöntsük, mogyorókrém és csoki fagyival ettük, eper halommal a tetején. Hm… Mindezt a kanapén heverészve, miközben a Valentin napot néztük. Kell ennél több? Hát persze, ha megosztanám veletek a receptet, ugye? Íme!

Készül...

Verziók

 

 

Sütésre készen

 Az igazi amerikai csokis keksz:

Az alaptészta (ebből lesz egy rendes, nagyobb adag):

        

        -fél kiló liszt

        -230g cukor

        -3 nagy tojás

        -220g vaj

        -2 teáskanál sütőpor

        -3 evőkanál vanília kivonat/aroma/cukor

A száraz összetevőket összeborítod egy nagy tálba, ennek nagyon örülsz, hogy túl vagy rajta, mert most jön az izgi rész.

A tojásokat, úgy ahogy vannak felvered, bár én a héjukat kihagytam a buliból, talán érdemes nektek is hasonlóképpen eljárni. A vajat a mikróba megolvasztod, nem kell forrjon mint egy jakuzzi, mert akkor a tojáshoz hozzáöntve rántottát kapsz, ráadásul elég magas kalóriatartalmút. 

Szóval mikor kellemes tavasz délutáni hőmérsékletű, akkor folyamatos kevergetés mellett hozzácsurgatod a tojásokhoz. Érdemes a vaníliát is ebbe a masszába belerakni, jól vegyülnek.

  Az így kapott dzsúszt türelmes lassúsággal beledolgozod a száraz összetevők partijába. Egy gyurmázható masszát kell kapjál, ha ennél sűrűbb vagy hígabb, akkor nem szenteltél elég figyelmet a részletes receptleírásomnak. Ha megvan a megfelelő állag, akkor túl is vagy a nehezén, most már csak az ízlésednek megfelelő mannákkal kell megbombázni.

Javaslom a csoki cseppeket, mivel a receptnek ez a címe. De szárított gyümölcsök, magok, cukorka, karamell kocka, bármi mehet bele, tényleg csak a fantáziátokon múlik. Ha fokozni akarjátok az élvezetet, akkor a tésztába lehet keverni keserű kakaóport, ez esetben több cukor javasolt, vagy olvasztott csokit, vagy nutellát, ez esetben talán kevesebb vajat raknék bele. Tehát miután vegyítettétek a répa- retek-mogyoróval, kis vagy nagy (ez is ízlés és trendbéli hovatartozás dolga) halmokat gyártokok belőle, és ellapítgatjátok a lesütőpapírozott vagy kivajazott tepsiben.

Ne rakjátok túl közel egymáshoz őket, mert sülés közben kell a hely nekik, hogy rendesen kibontakozhassanak. Mehet is a 200 fokra előhevített sütőbe, és 10 perc múlva jöhet is ki. Kb. elég a 10 perc, hacsak nem szeretitek a kokszos verziót. De ha nagyon sápatkáknak tűnnek, vagy még nyersek, akkor még vissza lehet őket küldeni, további szoláriumozásra. Kész is!

Végeredmény

Ha még langyosan jól zárható dobozba rakjátok a sütyőcsapatot, akkor még napokig puha marad, amúgy tényleg kekszszerűvé szárad. Így is, úgy is jó. Az egész megvan kevesebb, mint fél óra alatt, és nagyon jóféle. A recept szigorú betartása nem kötelező, pl. a cukor mennyisége ízlés szerint változtatható. Én legalábbis soha nem csináltam még semmit a megadott recept szerint, mindig változtatok rajta ezt-azt. Sok sikert! 

Ezután a kis kulináris kitérő után vissza a fővágányba.

A lányok ott voltak vagy éjjel 2-ig, igazán szép kis este volt.

Másnap megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk West Hollywoodba, a Melrose Trading Post nevezetű bolhapiacra. Én elkocsikáztam Hannához, onnan együtt mentünk felvenni Zsuzsit, majd irány az autópálya. Fél óra száguldás után letértünk, persze a rossz kijáratnál, de végzetszerűen rátaláltunk egy helyre, amit előző nap láttunk a filmben. Egy utcatábla volt, Moorpark, ami visszafelé olvasva kraproom, ami valami olyasmit jelent, hogy klotyó. Pont ez a hely volt a filmben is, és a kisfiú is ezzel szórakozik, hogy visszafelé olvassa a táblát. Nagyon megörültünk neki hogy mégis a rossz lejárónál jöttünk le!

Végre beértünk Hollywoodba, a dugó nagy volt, és a környék sem olyan csillogó és elegáns, mint amire számítanál. Öreg és lepusztult, apró kis épületek, kevés az emeletes ház. Kivétel a Kodak Theatre és környéke, azt próbálják rendben tartani, főleg így az Oscar felé. De a Walk of Fame is elég kopottas már. Hollywoodra ráférne egy restauráció.

Leparkoltunk nem messze a sulitól, ugyanis a vásárt vasárnaponként a Fairfax középiskola udvarába rendezik meg. A belépő 2 dollár, amit az iskola támogatására fordítanak. 

Maga a piac tiszta őrület, rengeteg féle különleges stand van, legfőképp ruhát, és ékszereket lehet kapni, de találsz itt bútort, festményt, plakátot, képeslapot, napszemüveget, régi bakelitet, űrruhát, kecskelábat, használt Chanel táskát, juhászsubát, masszázs sátrat személyzettel, ásványokat, kaját, borkülönlegességeket. Kihagytam valamit? Elképesztő a hangulat, az emberek ott enyhén szólva alternatívak, mindenféle trenddiktátor, és antidivatos gyűlik itt össze. Nagyon jó hely, ha bármi egyedire és különlegesre vágysz, ezt semmiképp sem szabad kihagyni, ha erre jársz, én teljesen le voltam nyűgözve.

Walk of Fame a kocsiból

Bizarr bazár

Gyűrű őrületek

Kedvenc nyaklánc

Ruhaminta

Hollywood igazi arca

Távolban a Hollywood sign

 Délután hazakocsikáztunk, a vásár 5-kor bezár. Én vettem 2 ruhát, mindössze 10 dollárért. És occsó. Ohh és itt láttam az első hollywoodi celebritásomat, Pete Wentz-et, aki a FOB basszusgitárosa. Valószínűleg ez nem sokaknak mond bármit is, de én azért örültem.

Hétfő következett, aznap este jött vissza a család. Aznap még lazultam, skypoltam, edzettem, kitakarítottam a minivant, és sütöttem még egy adag sütit a családnak, hogy ha megjönnek este, tudjanak minek örvendezni. Az előző adagot ugyanis mind befaltuk.

Este 10 kor nekiindultam a reptérnek, eléggé izgultam tudván nem egyszerű menet előtt álok. Az autópályán akartam menni, gondoltam úgy gyorsabb, de a navigáció nem arra az útvonalra volt beállítva, szóval mentem amerre vitt, ami történetesen a kanyon, óceánpart, Santa Monica kombó volt, megint. Már-már profin lenyomtam az éjszakai kanyon rallyt. Kb. 45 perc alatt a reptérre értem, és pont elkezdtem aggódni, hogy akkor most hogy és hol fogok parkolni, mikor is anyuka hívott hogy hol vagyok.

 Hát pont itt, az jó mert ő is! És tényleg, annyira jól időzítettem, hogy ahogy én odagurultam, ő kilépett a terminálról, szóval csak odasétált és beült. Ezt amúgy gyorsan kell végrehajtani, mert a kissé agresszor rendőr bácsik igencsak nógatnak a folyamatos haladásra. Így mennünk kellett egy kört, míg vártunk a többiekre, akik felvették a csomagokat. Mire körbeértünk a reptéren ők is előkerültek, így megálltunk ugyanazon a helyen, betöltöttünk mindenkit, és mindet a kocsiba, apuka a kormányhoz, és irány haza. Mivel már jó késő volt a gyerekek igencsak bóbiskoltak, de azért ettek a sütimből, aminek örültem. 

Ezzel véget is ért a hawaii-dizsi, és a reggeli csendek, mikor nem arra kell ébredjek 7-kor, hogy kosaraznak az ajtóm előtt. Azért örültem hogy visszajöttek, kicsit ijesztő egyedül lenni abban a nagy házban, miközben a coyotiek kint üvöltenek. Hogy mik azok a Coyotie-k? Kiderül legközelebb!

Superbowl party, és Egyetem

Először is tartozom még egy beszámolóval. Valahogy összekevertem a dátumokat, így kimaradt a Superbowl party, ami február 5.-én volt, vasárnap. 

Ez itt rettenet nagy dolog, ilyenkor az egész ország a tv előtt ül egész nap, és a műsort nézi. Ugyanis ez az amerikai foci nagy mérkőzése, a fő bajnokság, az NFL döntője.

Piacozás után rendrakás, kaja előkészületek.

 Dél körül meg is érkezett a csak az erre az alkalomra rendelt ugráló vár, rendes ipari méretű, ne csak olyan bébi méretűre tessék gondolni. Íme:

Beizzították a 2 plazmát a földszinten, és a teraszra is került egy hordozható lapos tv, amit amúgy nem használnak semmire, de hátha kell. Most kellett.

 Én sütit sütöttem a középső segítségével, aki nagyon professzionális kuktának bizonyult. 

A joghurtos piskótaszerű sütire esett a választásom, mert nagyon könnyű elkészíteni, és ha megvan az alaptészta akkor azt raksz bele amit csak szeretnél. Mi csoki cseppekkel, pekán dióval és színes cukor-kukackákkal bombáztuk meg. A cukor-kukackákat a kis kuktám kezelte, azt kicsit túlzásnak éreztem, de a gyerekeknek tetszett hogy színes.
 Én sütöttem még egy kisebb adagot felnőtteset, keserű csokival, eperrel, és mandulával. 
Próbáltam mindehhez csoki szószt csinálni, de az elég sikertelenül sikerült. :) Nem találtam a megfelelő hozzávalókat, úgy mint keserű kakaópor. Így valami forró csoki por került a fazékba, tejjel. Addig jó is volt mígnem liszttel megpróbáltam besűríteni, az kisebb katasztrófába torkollott. Ugyanis a liszt kis gombócokat gyártott magából. Se gond, ízre nagyon fincsi volt, bár úgy nézett ki mint egy sápatag gombakrémleves.

Szóval teljes felszereléssel vártuk a vendégsereget. 2 körül elkezdtek gyülekezni az emberek, én nagy nehezen lecaplattam a földszintre. Ugyanis akkor következett a bemutatkozás 40 embernek. Ez itt az új au-pairünk, Dori. (ők ilyen amerikaiasan mondják, Dorrri) Áááá szóval te vagy az új Emma! (az előző lány neve Emma) Nem kérem, én az új Dóri vagyok, csupán egy hetes. 
Rengetegen biztosítottak arról hogy örülnek a találkozásnak, felsorolták a nevüket, a gyerekeik nevét, akik itt vannak valahol a kertben, vagy, hopp itt suhant el, láttad a cipője csücskit? Na az az én kis porontyom. Öööö köszi, megjegyzem. 
De mindenki nagyon kedves volt, jó kis hangulat kerekedett. A fanatikusabb rajongók már jó előre befészkelték magukat a legjobb helyekre a tv elé, és egy-egy adag kajával ott feszítettek az általuk támogatott csapatot hirdető pólóban. Minden jól sikerült megmozdulást, vagy ne adj ég touch downt óriás üdvrivalgás követett. Itt komolyan veszik a szurkolást. 

Csináltunk egy óriási táblázatot is, amin lehetett fogadni a játék végeredményére, és közbeni állására több részletre kitérően. Kiragasztottuk a falra, és valami számomra érthetetlen rendszer szerint, hosszú esélylatolgatás, és fontolgatás után a lelkesek beírogatták magukat egy-egy rubrikába.

A gyerekek kint focimeccset tartottak, legalább olyan profi módon mint amit a tv-ben láthattunk.
 A lányok, és a kevésbé sportos fiúk ugráló váraztak, trambulinoztak, a játszószobát szedték darabjaira, vagy tömték a kis fejüket valamilyen finomsággal. Elvoltak jócskán.

Egy lelkes szurkoló alul :)

Terülj-terülj

 Este 7 felé mindenki elvonult, megköszönni a csodás partit, a gyerekeknek már bőven csicsika idő volt. 

Lássuk is a következő hetet.

Minden nap 6-ig dolgoztam, utána futás a Pierce Collage-re, (az egyetem neve) 7-kor kezdődnek az esti órák.  Előre kinéztük melyik órákra szeretnék bejutni, így elvileg nagyon célvezérelt voltam. Gyakorlatilag már parkolóhelyet sem egyszerű találni. Végül sikeresen leparkíroztam, és a térképpel elindultam megkeresni az adott épületet. Eltévedtem, de nagyon.

 Az egész campus óriási területen fekszik, rengeteg kisebb-nagyobb épülettel, lépcsővel és átvágós kis utakkal. Ez este sötétben nem nagyon segít a kezdő egyetemjárókon, mint én. 

A hét előrehaladtával egyre jobban kiigazodtam a rendszerben. Viszont az órákra bekerüléssel nem volt túl sok szerencsém. Itt ez úgy működik, hogy besétálsz a terembe, ha beférsz, a tanárnéni-bácsi felolvassa azon tanulók nevét, akik ügyesen-okosan neten jelentkeztek az órára, ők nagy eséllyel be is jutnak, főleg ha megjelennek az első alkalomkor. A többiek pedig abban reménykednek, hogy ezek az emberkék mégsem jelennek meg, és akkor ők lecsaphatnak azon üres helyekre. Néha a reménykedők száma kicsit túl sok.

 Rajzórán, ami az egyik próbálkozásom volt, csupán 50 emberrel volt több mint amennyi fős osztályt szándékoztak indítani. Ilyenkor a fennmaradó helyeket sorsolással osztják ki. 
Azaz írd fel a neved egy papírkára, dobd bele ebbe az ódon teáskannába, nagyon szép teáskanna, még nagymamámé volt, és kihúzzuk azt a 3 embert, aki bejut. Yeee. 
Persze ez a többi 47 embernek nem ilyen vidám, aki nem kerültek a tanító néni kezébe.

Voltam még spanyolon, fotógráfia órán, beszéd órán, de mind-mind túl tele volt.

 Szóval az a hét nem igazán jött be suli szempontjából. Megbeszéltük Anyukával hogy akkor valami nyári kurzusra fogok járni, vagy az őszi szemeszterre ugrok rá. Még van időm, bár jobb lett volna már most neki kezdeni.

Ezen a héten túlestem az első önálló tankolásomon is, ami kissé nehéznek bizonyult így elsőre. Odagurulok, tanksapka kinyit, leveszem az egyetlen pisztolyt ami az adott bonyolult kijelzőkkel és számlálókkal tarkított kútban megtalálható, megnyomom milyen itókával akarom megtölteni a kocsikámat, majd nyomom a kart. Semmi sem történik. Nyugi biztos erősebben kell. Semmi. Oké kérdezzünk meg valakit.
Egy középkorú úriembertől megérdeklődtem, hogy hogyan kell tankolni ha készpénzzel szeretnék fizetni. Mire ő rácsodálkozva: Miért hol a bankkártyám? Ööö… nem itt? Ohh menjek be, mondjam meg a kasszás fiúkának hogy milyen tápanyagot szeretnék, mennyi összegért, és hogy hányas kútnál állok, majd fizessem ki. Utána jöjjek ki töltsem meg a kocsit, ne aggódjak nem fog túlpörögni, megáll a kifizetett összegnél.

Búcsúzóul még jókívánságokkal lettem gazdagabb az úriembertől, többek közt remélte, hogy meglesz a kártyám.  Azt már nem mondtam meg neki, hogy nincs is bankkártyám, akkor biztos UFO-nak nézett volna, nem elég hogy nem tudom hogy hogy kell tankolni, de még bankkártyám sincsen. Szóval csak egyetértően bólogattam.

Hétvégén nagy szenvedések árán beiratkoztam egy konditerembe is. Azért volt olyan nehéz, mert azt is csak bankkártyával lehet megvalósítani. Itt tényleg földönkívüli vagy ha nincs bankkártyád. Szóval a host Anyuka velem jött, és az ő kártyájáról végül megoldottuk a tranzakciót.

A 24 hour fitnessbe járok, ami mint a neve is mutatja, a nap 24 órájában nyitva van. Érdemes nem délután 5 és 9 között menni, hacsak nem akarsz megverekedni a gépekért. Sokan vannak, de nagyon.

A hétvége mint általában Skypeolással telt, és immáron mehettem is hogy lemozogjam a fincsi nyamikat, amik itt néha lecsúsznak. Mert ugye nem akarok rozmárszalonna lenni. De ezeknek nehéz ellenállni.....

Egészséges verzió

Ez más módon egészséges

Betanulás, au-pair vacsi, óceánpart

Szóval belevágtunk a hétbe, mentem anyukával a gyerekek sulijába, különóráinak helyszínére, bevásárlós helyekre, megnéztük hol az egyetem, és közben megpróbáltam erősen memorizálni az utcák neveit, és a hozzá köthető dolgokat. 

 Hétfőn délután, miután a gyerekek végeztek, elmentünk jég korizni. Igen itt Californiában. Végül is tél van, vagy mi. Korcsolyát kapsz a belépődhöz, itt nem túl nagy befektetés venni, így általában nincs senkinek. A pálya egész kellemes méretű volt, kültéri verzió, azért ne gondoljatok Műjég szintűre, de azért a célnak simán megfelelt.

 Vicces volt a pálmafák árnyékában egy szál pólóban a 20 fokban siklani. Én nagyrészt a középsőt húztam-vontattam, és ha megelégelte, akkor én is tudtam suhanni kicsit. Az a jó hogy itt vannak ilyen kis focikapu szerű műanyag vázak, amire tök jól rá lehet támaszkodni, így a kicsik egyedül tudják ügyesíteni magukat.

Pálya

5, 7 :)

Én nyáladzó 1-el

Kedden először voltam egyedül a kicsivel egy pár óra erejéig, míg anyuka fodrásznál volt. Jól elvoltunk, mivel egy kis cukimanó, bármivel le lehet foglalni, nagyon érdeklődő, és nem idegenkedett tőlem. 

Gondoltam hogy itt az ideje, hogy megismerkedjek pár emberrel a körzetünkből, aki hasonló korú velem. Írtam a svéd lánynak Hannának hogy ha van ideje összefuthatnánk, szívesen körülnéznék a környéken. Szombatra meg is beszéltünk egy találkát. 

Kiderült, hogy van még egy magyar lány a körzetünkbe, Zsuzsi. Írtam neki is hogy ha tudunk találkozzunk a hétvégén, szóval bebiztosítottam magam programok terén. Zsuzsi rögtön írt is vissza hogy pénteken lesz náluk egy kisebb vacsi au-paireknek, ha van kedvem jöjjek. Már hogy ne volna kedvem!

 Szóval pénteken este először egyedül Amerikába, elkocsikáztam a megadott helyszínre. Nem volt messze, mindössze 10 perc, csak a kapubejárón mentem túl. 

Érdekességek a közlekedésben, amik nagyon zavaróak mindaddig míg meg nem szokod.

 Piros lámpánál nyugodtan lehet jobbra kanyarodni, miután körülkémleltél. Először nem értettem miért dudálnak rám lelkesen, mikor a kanyarodó sávban várakoztam a zöld jelzésre, index kirakva, de a piroson csak nem fogok átmenni! Pedig lehet! 

Lámpák. Bonyolultak, mert először is a kereszteződés túlfelén vannak, ami nagyon becsapós, nálunk ugye közvetlenül a kereszteződésben vannak, ott állsz alattuk. Itt ne próbálj meg alá állni, mert az azt jelentené, hogy befoglaltad az utat. 

Másodszor is itt indításnál nincs piros, sárga, zöld. Állsz kényelemesen a kis sávodba, mélázol az élet szépségein, közben félszemmel sandítgatsz a lámpára, még mindig piros. A következő pillanatban már hátulról bíztat mindenki különböző hangszínű dudálással. Mert itt a pirosról közvetlenül a zöldre ugrik. Csak megállásnál van visszafele, akkor zöld, sárga hosszú ideig, majd piros.

 A sávok sem túl egyszerűek, középen dupla sárga vonal van, de van szimpla sárga vonalas sáv mellette, ami arra jó, hogy ha be akarsz fordulni valahol akkor oda jóval előbb kimehetsz, és onnan hajthatod végre a manővert.

Hirtelen ennyit a KRESZ-ről, vissza a péntek este történéseihez.

Kicsit előbb érkeztem mint a többiek, hogy tudjunk  beszélgetni. Miközben az előételt készítettük Hanna is befutott, így együtt estünk neki a főételnek. Valami vega menüt gyártottunk, meg extra ínyenc salit hozzá, mert az utolsóként befutó Faye, a brit lány vega. Jól behammoltunk a finomságokból, utána desszert következett, fagyi és forró házi készítésű málna-áfonya szirup formájában. Nyammm.

 Kellemes kerekasztal beszélgetést tartottunk az au-pair élet szépségeiről, és árnyoldalairól, kinek mennyi gyereke van, milyen a családja, mi az a mit már megszokott itt és szeret, mi az amit sosem fog tudni megszokni. Azt hiszem mindnyájunk nevében mondhatom hogy a sosem fogjuk megérteni kategória, az például a Veggie Wash. Azaz mosószer zöldségekhez, és gyümölcsökhöz. Érted. Hogy lemosd róluk a vegyszereket, meg az atmoszféra piszkát. Egy másik vegyszerrel, ami valószínűleg a flakonban lakozik. Logikus nem? 

 Miután ezen jól kiröhögtük magunkat, volt vagy éjjel egy, és így a végére éreztem hogy nem megy már annyira a magasröptű társalgás angol nyelven, mint amennyire szeretném.

Hanna, Faye, Dóri, Zsuzsi

 A lányok szurkolótáborától biztatva kiálltam az extra szűk parkolóhelyemről a tengeralattjáróval, pedig már azt hittem szét kell szerelnünk a kocsit hogy kiférjek. Millimétereken múlott.

Másnap délben Hanna felvett a házunk előtt, és mentünk is ebédkélni, egy nagyon kellemetesnek kinéző mexikói szerű helyre. Én finom csirkés tortillát kértem, volt hozzá csípős földi mogyoró öntet, meg sali. Jó nagy adag volt, és ízre is kitűnő.

Itt nyammoltunk

 Utána elmentünk egy óriási plázába lődörögni, kb. 20-szor eltévedtünk, de attól még nagyon móka volt. Csomó élő zenekar van a nagyobb csomópontokon, ami szerintem nagyon feldobja az egész hangulatot. Különböző stílusú előadók lépnek fel, a kedvencem az az emberke volt, aki öltönyben, komoly zenét játszott egy gyönyörű versenyzongorán. Nagyon relaxos.

 Vettem magamnak egy olcsó cipőboltban egy fekete balett surranót, utána fagyiztunk egyet, majd gondolván hogy még mindig van időnk, menjünk le az óceánpartra.

Az oda vezető út nagyon izgalmatos, és szép is egyben, de miközben vezetsz nem érdemes nagyon elmerülni a táj szépségeibe, mert akkor az út extrém izgalmassá válhat, esetleg túl közelről nézheted meg a természet adta látványosságokat. Mögöttünk kisebb dugó alakult ki, köszönhetően hogy Hanna nem egy veterán Forma 1-es pilóta, plusz a 7személyes minivannal nyomtuk, plusz életében nem vezetett még ott, plusz a jogsija is csak kb. egy éve van meg. Szóval igencsak lassan, és megfontoltan mentünk. Mikor a fél órás kacskaringózás után újra két sávossá bővült az út, az addig mögöttünk kényszer tájnézők hangos dudálással elhúztak mellettünk. Mi erre már nagyon ügyesen felkészülve a tenyerünkkel elernyőztük az arcunkat, hogy legalább a szúrós-elátkozódós-jajjdebénánvezetsz pillantásoktól megkíméljük magunkat. 

Az eredeti tervünk az volt hogy lemegyünk Santa Monicáig, de mivel jó nagy dugó volt a Pacific Ocean Highwayan, ezt a tervet hamar feladtuk. Így betértünk egy nagyon jó hangulatú szabadtéri bútorbolt féleségbe, ahol kézzel készült, egyedi darabok kellették magukat. Az egy jó kis hely, mexikói hatású faragások, festések tarkítják az asztalokat, ágyakat, székeket.

 Miután kigyönyörködtük magunkat, továbbgurultunk egy kicsit és lehúzódtunk a part mellett, majd lesétáltunk a homokba a vízhez. 

 Hihetetlen volt ott állni a Csendes Óceán partján, tudván hogy rengeteg vízzel arrébb már Japán van, aztán Ázsia, aztán Európa, Magyarország és már majdnem körbe is értél. Nagyon szép nyugis hely amúgy, nincsenek sokan a parton, gondolom mert nem most van a legstrandolósabb szezon. De azért sokan sétáltatják Buksit, Morzsát, meg a kis Fifikét. Van pár bátor gyerek aki a hideg vízben játszik, vagy homokvárat épít, és páran akik átszellemülten andalognak a homokban. 

Eltudnék képzelni egy délutánt, amikor csak lejövök ide, egy tuti könyvel, és olvasok és figyelem hogy az óceán újra és újra rajzolja a partot. Mire már meditatív alfába jutottunk a látványtól, a Nap is lemenőben volt, így gondoltuk visszaindulunk a kanyargós kanyonúton. Szegény mögöttünk jövők. Ismét. De legalább egy darabba hazaértünk.

Csodakocsi a naplementében

 Másnap reggel egy piacozás volt betervezve, élelem utánpótlás céljából. Mi gyalog, ( ami itt nagy szó! ) a nagyobbak biciklivel, a legkisebb pedig az apa kormányozta babakocsival jutottunk el a piacig. Én mondjuk sokszor frászt kaptam mert a gyerekek eléggé előretekertek, nem is láttuk őket de általában megvártak minket egy egy kereszteződésnél.

A piac nagyon kis hangulatos, de a közelébe se ér a magyar piac fílingnek. Itt minden sokkal tüncigebb, a kínálat kevesebb, bár az nagyon szép. Itt mindenki rá van kattanva arra hogy organikus, meg bió, szóval mindenre ezt írják rá, és mindent próbálnak így eladni. Szerintem ennek a fele tréfa, de azért megnyugtatóan hangzik és legalább drágább is.

Szóval vettünk pár nagyon mutáns paradicsomot, sárga, narancs, és bordó színben pompázót, és ha a színük nem lenne elég, általában ezek óriási göcsörtös parik, és nagyon-nagyon édesek. Nyamm. Vettünk még kenyeret az én igényeim szerint is, meg pár gyümit. Itt majdnem minden standnál van kóstoló, a gyümölcsökből főleg, hogy a kedves vásárló biztosra mehessen a portékával. 

Utána hazabattyogtunk, és ebédke.

 Itt az ebédet általában letudják valamilyen szendviccsel, vagy egyéb gyors lehetőséggel. Náluk a vacsora a főétkezés, akkor még otthon sütésre-főzésre is vetemednek. Vagy elmennek kajolni, vagy rendelnek valamit. Az én családom próbál sokat főzőcskézni otthon, mármint vacsi ügyben, ami általában az apuka dolga. Olyankor általában valami egészségesebb menüt próbálnak varázsolni, mint csirke, vagy halacska, zöldségkörettel.

 

Piacozás után skypolásos lazulás volt a terv, és ezzel a végére is értünk az első hetemnek, amit a családdal töltöttem. 

Immár 2 hetet összesen Amerikában. Csak úgy suhan az idő!