Az első californiai hétvége csodái, és árnyoldala

Míg a 12 sávos autópályán száguldottunk, megbeszélgettük az alapvető dolgokat. Kérdezték milyen volt az orientáció, hogy éreztem magam, most hogy vagyok, mi az első benyomásom Amerikáról, stb. Valójában eléggé meg voltam szeppenve, még nagyon nem jött át hogy most akkor tényleg Californiában vagyok, az se nagyon hogy egyáltalán Amerikába. 

Az idő nagyon kellemes volt, egy kevésbé forró nyári napnak simán elment volna, és az esős szürke New York után kifejezetten üdítő volt. A nap csak úgy ragyogott, és az hogy igazi óriási pálmafákat láttam, számomra nagyon boldogító volt.

Közben próbáltam a gyerekekkel is kommunikálni, a kicsivel jól el lehetett szórakozni, egyáltalán nem félt tőlem, pedig akkor látott először élőben. Nagyon kis helyes kölyöknek látszott.

A nagy kérdezgetett hogy milyen játékokat szeretek, meg mi a kedvenc sportom, szóval az első pár perc feszengés után feloldódott. 

Félúton a középső is felébredt, nagyon meglepődött hogy ott ülök a kocsiban, de nagyon kis ari volt, rögtön próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe. 

 Végre odaértünk valami nagyon jól kinéző térre, ahol pár üzlet, meg étterem van, szép parkkal körbekerítve.

 Bementünk egy tipikus amerikai dinerbe, ahol asztalok és székek helyett boxok vannak, minden asztalon a kecsap, meg egy kis zenedoboz, és egy hosszú bárpult bárszékekkel. A gyerekek azt akarták hogy középre üljek, ami nagyon jól esett hogy nem idegenkednek tőlem. Mindenki valamilyen brutál burgert rendelt, én a csirkés szendóra szavaztam, igaz hogy volt benne bacon, és sült krumpli hozzá.  Sebaj, úgyis éhes voltam. Mikor végeztünk akartam fizetni, de a család mondta hogy ha velük eszem, akkor mindig ők állják a cehhet. Csodás!

Mikor kiözönlöttünk a parkolóba, a nap már lemenőben volt, a szél is feltámadt, így kicsit hüvibb volt. Íme a californiai tél. Na bumm. Az otthoni mínusz 20-akhoz képest meg se kottyant, főleg hogy a téli bundás csizmám volt rajtam.

Be a kocsiba, és irány haza. Közben próbálták magyarázni hogy most hol vagyunk, merre megyünk, mi hol van, de eléggé elvesztettem a fonalat már az elején. Inkább csak bámultam a filmbéli tájat, miközben olyan autók húztak el mellettünk hogy még nekem is igencsak nagy wááó volt, pedig nem vagyok a legnagyobb kocsi rajongó.

 Végre a sok föl-le után (itt nagyon dimbes-dombos a táj, így az összes utca is) betértünk egy született feleségek szerű utcába, széles úttest, és olyan házak, mint amiket most húztak ki a skatulyából.

 Ápolt jujjzöld gyepek, geometriai pontossággal megtervezett előkertek, legalább 2 garázsos beállók, tipikus amerikai postaládák. Itt minden a helyén van, nem látsz egy rendetlen vagy ápolatlan kertet, házat. Felgurultunk egy autófelhajtón, a mi házunk nem közvetlenül az utcafronton van, hanem egy másik ház mögött, ami azért jó mert a gyerekek nem rohangálnak ki az utcára, plusz nincs zaj a forgalomtól. Nem mintha amúgy lenne, nagyon csendes kis utca ez, csak az jön ide, aki itt lakik. 

Beálltunk a garázsba, és a gyerekek izgatott kórusával karöltve körbevezettek a házba. Először a szobámat mutatták meg az emeleten, ami elképesztő volt, több okból is.

 Csupa IKEA-s bútor (az előző lány svéd volt :) ) amit nagyon szeretek, mert nyugis, és harmonikus, ugyanakkor különböző stílusú kiegészítőkkel párosítva a saját képedre alakíthatod. Szóval nagyon multifunkcionális, szerintem. Anyukám szerint simán csak puritán, és semmilyen. :)

Szóval gyönyörű halványzöld, és egyéb pasztell színek dominálnak a szobába, tompításul fekete bútorok, az ágy akkora, hogy nincs az az ember akinek ez kicsi lenne.

 És még hátravolt a nagy bumm. Óriási terasz székekkel, asztallal, napernyővel, és olyan kilátással, hogy lesétálsz az agyadról. Látni a hegyeket, a szomszédos dombokon lévő csodás villákat, és egyéb szerény vityillókat, a sok pálmafát, meg amit akarsz. Lehetetlen betelni a látvánnyal. Nem is tudtam rendesen kiélvezni, már cibáltak is tovább a gyerekek hogy nézzem meg az ő szobájukat is.

Zongora, yeeeee!!!

Játszószoba

Kedvenc házam az utcában

Az utcánkból egy ház

Kilátás a teraszomról

Kilátáááás

Az teraszom

Szobácskám :)

 Egy gyerekszoba van, nagyon fiús, emeletes ággyal, és annyi szőrméjük van (plüss állatkák) hogy az ágyban nekik már alig marad hely, a szörm hadak mindent befoglalnak. Megmutogattak minden érdekes részletet, úgy mint a galaktika ventilátor a plafonon, a lézerkard lámpa, és az íróasztalon lévő megannyi kincs.

Ezt persze halláskárosodást okozó hangerőn, egyszerre, egymás szavába vágva, néha kánonba, néha kórusba tették, úgyhogy nem túl sokat értettem belőle.

Azután ők szét is széledtek, mivel az izgi részén túl voltunk. A szülők még megmutogatták a ház többi részét, elég nagy, és nagyon ízlésesen van berendezve, tetszik a falak színe, meg a bútorok, meg minden, de enyhén szólva látszik hogy 3 fiú gyerek van. Nincs minden a helyén, na. :) Kimentünk a kocsibeállóhoz is, ott kicsit leesett az állam. Egy óriási Chevy Suburban, és egy Cadillac CTS állt ott. Szerencsére nekem a Cadillac jutott, bár azt is túl nagynak éreztem, az otthoni megszokott autókhoz képest.

Azután ők mentek is valami csillagnézős lazulásra, kérdezték is hogy akarok e menni velük, de mivel kb. úgy éreztem magam mint akit kifacsartak mint rutinos mosónő az otthonkáját, inkább otthon maradtam, hogy kicsomagoljak. Előtte még apuka segített kinyitni a bőröndömet, egy csípőfogó segítségével. Levágta a cipzár nyelvét a kocsiról, így a számzárban maradtak a nyelvek, de legalább ki tudtuk nyitni a bőröndöt. Az is kiderült hogy a bőrönd egyik füle le van szakadva. Végül is csak egy hónapos a bőröndöm. Király.

 Kipakoltam gyors üzemmódban, dobtam pár üzenetet a hazaiaknak, egy nagyon jóleső zuhi, majd körbenéztem a házban, meg a kertben, és teljesen leragadtam a kilátásnál a kerti teraszon. 

 10 felé vissza is jött a család, még jó éjszakákat kívántunk, majd mentem aludni. 

 Az ágy nagyon pihe-puha volt, és olyan nagy, hogy keresztbe is simán lehet aludni rajta, akkor se éred el a széleit. :)

Másnap már pirkadatkor fent voltam, gondolom mert korán lefeküdtem, és mert most aztán nagyon beütött az a 9 óra időeltérés. De nem jelentett gondot hogy visszaaludjak. Így végül 9 felé elkészültem és lementem, éreztem hogy szükségem lesz valami gyógyszerre, ha a következő napokat nem csak az ágyban akarom tölteni agonizálva.

 A család mondta hogy most más dolgom nincs csak hogy meggyógyuljak. Délelőtt skype partyt tartottam, majd ebéd után elmentünk egy közeli szupermarketbe hogy vásároljunk a vacsihoz. 

  Nade szeretnék-e odavezetni? Hát hogy éééén? Meg úgy mostan? És biztos hogy tényleg? Ezt igenlő válasznak vehették, mivel a kezembe nyomták a Cadillac kulcsát hogy akkor induljunk meg. Én enyhén izgulva szálltam be a kisebb tengeralattjáróra emlékeztető négykerekűbe, hogy akkor most mi hol van. 

Itt nagyjából minden gépjármű automata váltós, szóval elvileg nem nehezebb vezetni mint egy gokartot. 

Gondoltam közelebb húzódom az irányítópulthoz, mivel nem áldott meg a sors 2 méteres gazellalábakkal, így a pedálokat maximum fekve, és lábujjhegyen értem volna el. 

 Nem találtam semmi kart amivel közelebb rángattam volna magam a kormányhoz, mire is felvilágosítottak, hogy igen is van ott kar, csak nem manuális, hanem automata. Szóval Star Warsosan közelebb zizegtem magam a műszerfalhoz, majd indítottunk is. 

Sikeresen elgokartoztam a tengeralattjárót a szupermarkethez, a család egyik barátja is jött velünk, aki valójában a szomszéd anyuka is egyben, és amúgy kirgíz. 

 Érdekesség, hogy itt simán mennek vásárolni, meg ide-oda olyan cuccokban amit én maximum otthonra vennék fel. Ez itt teljesen normális, és senki nem akad ki azon ha a kinyúlt macinacidban, és a szakadt pólódban, jössz-mész. A napszemüveg viszont kötelező, (általában drága dizájner darab) ahogy kilépsz a házad ajtaján, még csak ha a kertbe is mész. Kulturális sokk első fejezet.

A bótba vettünk nekem köhögés elleni cukorkát, meg ilyen neocitrán szerű port, és a vacsihoz ezt-azt.

Majd sikeresen visszavezettem, de éreztem hogy ez az élmény elég volt egy napra, úgyhogy megpihentem kicsit. Később hívtak hogy vacsi idő van, jöjjek le ha van kedvem.

 Jól tettem hogy lementem, finom „mexikói” menü volt, tortilla, és sok finom belevaló. Ott voltak a szomszédok is a kirgiz anyuka, a férje, és a két fiuk is. Jó kis vacsi volt, a szomszédok nagyon kevesek és érdeklődőek voltak, bár nem igazán tudtam sziporkázó személyiségemet megmutatni, nem lévén túl sok hangom, amivel ezt prezentálhattam volna.

 Utána mentem alcsizni, és bevenni a gyógyporomat. Behörpöltem az esti verziót, gondoltam utána még gépezek kicsit, de úgy fejbe vágott az itóka, hogy rögtön bealudtam.

Vasárnap már nemigen volt hangom, így nehéz új kapcsolatokat építeni, főleg a gyerekekkel, akik nem nagyon vágják hogy akkor most mért nem beszélsz érthető hangszínen. A délutáni programra velük tartottam. Egy ilyen ugráló asztalos helyre mentünk. De nem ám akármilyenre, hanem képzeljetek el agy marha nagy csarnokot, különböző méretű trambulin tömegekkel, és nem csak horizontális verzióba, hanem félig vertikálisan is, azaz kissé megdöntve a falon. Na ez nagyon móka volt, kivéve hogy a legkisebb pár perc ugrabugra után rám dobta a rókáját. Ööööö köszi.

 Utána a középső cibált mindenhová, először hogy menjünk kidobózni. Az is jó kis játék, miközben ugrálsz a sok trambulinon összevissza, meg kell próbálnod kibombázni az ellenfél csapatából az emberkéket. A labdák elvileg puhák, de ha jól megsomják, akkor nagyot tud csípni. 

A legkisebb, aki imád cipőket próbálgatni :)

Sok-sok-sok trambulin

  Ezután átmentünk a szivacsgödrös ugrálókhoz. Ez úgy működik, hogy van egy csomó trambulin, mint nekifutási, és lendületvevő lehetőség, és a végén egy marha nagy szivacsmedence, amibe mindenféle trükkös szaltó, és búgócsiga mozdulatokkal lehet belelevitálni. Mármint ha akarod. Sima talpast is lehet, ha félsz hogy a mozgási sebességed nem lesz elég, hogy megcsavard a korpuszodat egy szaltó erejéig.

Kimászni annál nehezebb. 

 Szóval nagyon jó kis hely ez a trambulin center, nagyon élveztem, a hangszálaim annál kevésbé, mivel muszáj volt beszélnem, + a hangzavar elég nagy volt így inkább kiabáltam, mindezt 0 hanggal. Ennek eredményeként egy gonosz boszorka/lepusztult bárénekesnő hangján tudtam megszólalni.

Haza, majd megbeszéltük az elkövetkező hét programját. Abban maradtunk, hogy az első héten nem igazán fogok dolgozni, csak elkísérem anyukát mindenhová, hogy lássam, mi hol van, hogy működik a napi rutin, stb. Az elsődleges feladatom még mindig a normál egészségi állapotom visszanyerése volt, ahogy mondták ezen kívül mással még nem igazán kell foglalkoznom.  Legyen hát!