München

Tehát nekiindultam az utasbiztonsági sornak, laptop ki, kabát, csizma le, mindent külön kosárba, és már át is limbózhatsz a fémkapu alatt. Nagy nehezen összeszedtem az amúgy sem túl profi módon organizált cuccaimat, és megnéztem a kapu számát ahonnan beszállunk. Hopp már megy is a beszállítás, akkor siessünk is, nosza. Elég jól ki van táblázva minden, nem igazán lehet eltévedni, hacsaknem direkt azt szeretnéd, ez esetben javaslom hogy menj hátrafelé, és a szemedet is erősen takard el. Valamilyen alsó szintre irányítottak a táblák, lépcsők keskeny folyosók, már már azt hittem hogy véletlenül valami titkos útvonalra tévedtem, de végül megérkeztem a beszállítókapuhoz, semmi sor, csak szépen odamentem, nagymosoly, beszállókártya, útlevél, köszönöm, viszlát, és ezzel hivatalosan el is hagytam Magyarország területét. A buszon kicsit még várni kellett míg elindultunk, na akkor kicsit megcsapott a huhh de egyedül vagyok érzés. Jó sok kacskaringózás után egy messzi állóhelyre vitt a busz, ott mindenki úgy rohant neki a repülőgéplépcsőnek, mintha a Wipe Outban játszana időre, pedig mindenkinek előre megvolt az ülése. Jó sok fészkelődés, pardon, jajj a kézipoggyászom-hogy-fog-elférni-és-hol után a stewardessek elpantomimezték nekünk a biztonsági dolgokat, a kapitány köszöntött mindenkit, és már gurultunk is. A székfoglalós játék közben megismerkedtem a másik magyar lánnyal, aki szintén ugyanarra az orientációra tartott New Yorkba. Felszállás következett, szerintem ez a legjobb a repülésben, amikor többszázzal süvítünk a pályán, majd hirtelen a levegőbe emelkedik a gép, de a gyomrod ottmarad a földön. Így kora hajnalban nem sokat lehetett látni Budapestből, de a Duna azért feltűnt. Elég hamar elértük a repülési magasságot, jöttek is a stewi nénik, osztottak forró nedves törülközőt, aztán valami almás táska szerűséget, végül inni kaptál a zsúrkocsiról. A kiszolgálás nagyon kedves volt, nemcsoda a Lufthansának adnia kell magára. A gép a szokásos 3-3 üléses volt, szerencsére nem volt tele, én persze az ablak mellett ültem.

1 óra múlva le is szálltunk Münchenben, ami egy egész nagy reptér sok sok Lufi géppel, és bonyolult épületekkel, és utakkal. Már várt ránk egy busz a lépcsőnél, és miután mindenki begyömöszkölte magát, egy vidám 10 perces reptéri körutazásban vettünk részt, mígnem elértünk a végállomás-kiszállásig. A másik magyar lánnyal megnéztük hova kell mennünk, de még nagyon korán volt ki sem volt írva a gépünk. Így csak kényelemesen besétáltunk az óriási terminálba, azt tervezvén hogy keresünk egy wifi pontot. Hát az nem volt, úgyhogy helyette beszélgettünk kicsit, én megettem az otthoni elemózsiámat, tudván hogy élelmet nem nagyon engednek be az USAba. Utána császkáltunk egy kicsit, bementünk pár boltba, megtaláltuk az ingyenes tea-kávé-forrócsoki automatákat Luthansa utasoknak. Ja amúgy az egész gigantikus terminál csak Lufthansa. Aztán szétváltunk, én még sétáltam még, még, még, vannak ilyen tök jó mozgójárdák, azokon suhantam pár kört. Találkoztam egy nagyon érdekes találmánnyal, mégpedig a Smoking Lounge-al. Ez egy olyan üzletszerűség , illetve egy üvegkalitka, ahová bemehetsz cigizni. Ezek különböző méretekben vannak, van egész nagy is, olyan mint egy bár, és vannak kisebbek is, olyan 5 személy részére. Nagyon menő.
Mikor is kibámészkodtam magam, gondoltam elindulok a beszállítókapuhoz, amit időközben kiírtak a táblákra. Az egy másik szinten volt, felmozgólépcsőztem, és itt ismét át kellett menni egy okmány ellenőrzésen, hova mész, útlevél, vízum. Átjutottam az ellenőrzésen, itt is egy óriási terület van teli üzletekkel. Megkerestem a kaput, de még nem tudtam odamenni, egy üvegajtóval le volt zárva. Gondoltam sebaj, leülök a mellette lévőhöz. Na ott is vártam egy csomót, majd 11 óra körül, 3/4 órával indulás előtt gondoltam megpróbálok életjelet adni magamról, mégpedig a terminál másik végében elhelyezett közhasználatú számítógépekről.
Odaloholtam, és szerencsére egy lány épp akkor ment el, én meg lecsaptam a helyére, és gyorsan küldtem pár üzenetet. Visszavágtáztam a kapuhoz, de még mindig nem tudtam bemenni, ekkor vettem észre hogy körbe kell menni, ahhoz hogy bejuss. Ismét mozgójárdás száguldás következett, majd még egy ellenőrzés, kivagy, hova, mutasd az útleveled, majd szaladtam vissza amerről jöttem, csak az üvegfal másik felén, immár jó helyen.
A kapunál senki, de még időben voltam, kényelmesen lesétáltam a beszállítófolyosóba, és már a gépen is voltam. Itt keresztül kell menni a business classon, a first classon sajnos nem, annak külön beszállító folyosója van. Helykeresgélés, hopp a magyar lány, és mellette a helyem, ahol ült valaki. Kiderült hogy ő az egyik német au-pair lány. Hagytam hogy hagy üljön ott, és egy sorral előrébb ültem így volt 2 helyem, nem kellett nyomorogni. Na nem mintha a gép kicsi lett volna, sőt. 2-4-2 felosztásban működött, és sok sok hely volt még rajta. Mindegyik ülésre előre odakészítve volt kispárna, és pokróc, szépen benyejlonozva, higiénikusság látszatát keltve. Kapitány beköszönt, levetítették a menekülős-megmentős-jesszusholavészkijárat videót, mindenkit felszólítottak a biztonsági öv rendeltetésszerű használatára, és már ismét úton voltunk.