 |
| Karl, Mum, Én, Gitta, Bisc. |
2012. január 30., hétfő
2012. január 29., vasárnap
A kezdetek
Az egész már majdnem 2 éve kezdődött. Egy ártatlan ötletből született az egész, ami elültette a bogarat a fülembe. Legyek bébiszitter Amerikába? Miért ne? Rengeteg élményt tapasztalatot szerezhetek. Már nagyban folytak a tárgyalások egy ismerősöm ismerősének a barátjának a családjával, aztán hirtelen nagy csend. Sikerült kinyomoznom hogy nem engem választottak. Csalódás volt, persze. De így visszagondolva nem hiszem hogy készen álltam volna. Beszéltem a magyar ügynökséggel, komolyabban utána érdeklődtem mindennek. Magamnak pedig megígértem hogy ha egy év múlva is úgy érzem hogy érdekel a dolog, és szeretném csinálni, akkor visszajövök hozzájuk és belevágok.
Eltelt az egy év, dolgoztam ezt azt, de nem igazán szerettem egyiket sem. Az elején még talán, de a végefelé……szenvedtem . Nagyon. Közben pedig végig ott motoszkált a fejemben hogy wáááó ez egy nagy lehetőség nem hagyhatom ki! Elkezdtem gyűjteni, és tavasszal addig-addig szekáltam magamat míg elmentem a magyar irodába, és belevágtam. Nekem már az is egy nagy harc volt magammal hogy odáig eljussak. Szerintem nagyon nehéz az embernek kimozdulnia a komfortzónájából, még akkor is ha tudja hogy jobb lenne a változás. Mert ugye az új az ismeretlen. Az ismeretlen pedig félelmetes.
Tehát miután nagy izgalmattak közepette a kezembe vettem a kitölteni való óriási paksamétát, hazavittem és hónapokig felé sem néztem. Magamban persze minden nap lejátszottam, hogy mi lenne ha mennék, és mi lenne ha maradnék. De közben végig tudtam hogy ha nem mernék belevágni nagyon bánnám. Tehát összeszedtem az összes bátorságomat, és nekigyürkőztem a papírmunkának.
Nem egyszerű feladat. Hivatalos dokumentumok, mint útlevél, erkölcsi bizonyítvány, nemzetközi jogosítvány. Aztán az ügynökségnek is kell csomó minden. Referenciák, fényképalbum, orvosi igazolás, bemutatkozó levél, személyes információk, előző munkahelyek…Kb. mindent tudni akarnak rólad. Szóval miután nagy nyögve nyelősen elkészültem vele és leadtam, akkor már nagyon mehetnékem volt. Ez volt Július közepén. Persze ez nem ment ilyen egyszerűen. Az ügynökség közvetített családokat, de egyik sem olyan volt ami nekem való lett volna. Nekem 2 kikötésem lett volna. Ne legyen több mint 3 gyerek, és valamelyik déli államba szeretnék menni, mivel nem bírom a hideget, és ezt nem nyafogóságból mondom, hanem tényleg nem bírom. Amúgy eredetileg csak 2 gyerekes családot szerettem volna, mert az is elég nagy felelősség, de rábeszéltek a 3 gyerekesre, mondván nagyobb a szűrési háló. Hát legyen. De ez sem nagyon működött, mivel egyfolytában 4 gyerekes családokat kaptam, újszülöttel, egyedülálló anyukával, és egyéb ínyencségekkel, + kb. mindegyik valamilyen jégkorszaki hideg északi államból volt. Ezen a ponton nagyon letört voltam, mert nem láttam rá semmi reményt hogy ténylegesen is valóra váljon a dolog. És elmúlt az ősz is (2011), s a Karácsonyi időszak pedig teljesen halott ez ügyben, senki nem szeretne ilyenkor au-pairt váltani, ami teljesen érthető. Oké akkor januárban indul be megint a biznisz, addigra ki kell jussak! Ekkor már elég jó irányba indultak el a dolgok, volt pár ígéretes család, mígnem csak írt nekem „A Család”.
Az első levelükben csak annyit írtak hogy kik Ők, és hogy szeretnének beszélni velem Skype on, mikor lenne jó nekem? Kicsit megijedtem a tempótól, mivel eddig minden családdal hosszú levelezés, oda-vissza kérdezgetés előztem meg a Skypeolást. Szóval megbeszéltünk egy időpontot, először a szülőkkel beszéltem . Az aggodalmaim ellenére nagyon szimpatikusak voltak, nagyon jófejnek tűntek, nem akarták tudni a vallási, és politikai nézeteimet, a súlyomat, magasságomat, hogyan tartom magam formában, milyen színt preferálok egy kislány számára, milyen szinten vagyok pillanatnyilag egy 1-10es energiaskálán, és egyéb abszurd dolgokat. ( Volt ilyen!!!!)
Őket teljesen normális dolgok érdekelték, aminek ténylegesen köze van az au-pairkedéshez. Mondták is hogy náluk nincs túl sok szabály, nem az a céljuk hogy fenyítsék a gyerekeket, hanem hogy kellemes, élvezhető környezetet teremtsenek nekik. Nem várták el hogy olyat mondjak, amiről mindketten tudjuk hogy csak formaság, és ők sem ámítottak azzal, hogy bizony az ő gyerekeik a legjobbak, legszebbek, legokosabbak a világon, és egyáltalán nincsen semmi probléma velük. Később beszéltem a gyerekekkel is, nagyon kedvesnek tűntek ők is. 3 fiú, 1, 5, és 7 évesek. Végül pár Skype beszélgetés, és sok email váltás után, eljött a választás ideje. Vagy egy hetet végigizgultam, mert tudtam hogy van még 3 jelöltjük. És eljött a válasz napja. Skype ra fel! És igeeeen! Engem választottak!!! Nagyon örültem neki, mert tényleg szimpatikusak voltak, és nagyon szerettem volna menni. Ugyanakkor az is bevillant hogy wooow valóra vált. Már csak egy lépés volt hátra, a vízum.
Na ettől rettenetesen féltem, magam sem tudom miért, de rendesen rápánikoltam a dologra. Nagyon felkészült voltam, beszereztem minden papírt, amerikai vízumhoz valófényképet (ami nagy lehúzás amúgy) kitöltöttem ezt-azt, kértem időpontot a követség csupán 500 Ft/perces telefonszámán, és meg is volt a vízum időpont napja. Addigra kicsit megnyugodtam, összeszedtem magam, és időben megjelentem a követségnél.
A Magyar Amerikai Nagykövetség egy szép nagy épület a Szabadság téren, Budapesten. Óriási kordonkerítések az utcán, csak az útleveled felmutatása után léphetsz be az utca azon szakaszára ahol maga a követség van. Kint kellett várni az ajtó előtt, már összegyűlt egy kis sor, mert mindenkit egyesével engednek be. Bejutottam, Kabát sál, öv, fémek, le, telefon kikapcs, mindenféle elektromos készülék kikapcs, lead. Fémkapun át, ha nem sípolsz, kapsz egy kis bilétát, és mehetsz be a váróba. Húztam egy sorszámot, és már jött is egy nagyon kedves konzul lány, és elmondta milyen papírokat készítsünk elő. Várakozás, majd odahívnak az ügyintéző ablakhoz, megnézik a hivatalos papírokat, megvan –e minden, pecsét, aláírás, és jöhet az ujjlenyomat. Most már ilyen modern szkenneres cuccal dolgoznak. Bal kéz 4 ujj, jobb kéz 4 ujj, hüvelykujjak. Itt még magyar hölgyek ülnek az ablakoknál. Megint várakozás következett, közben összebarátkoztam 1 lánnyal, aki a Disney hajóra ment dolgozni Floridába. Ezek jó dolgok, hogy tudsz beszélgetni valakivel miközben vársz, nem öl agyon az ideg. Végre szólították a számom, odavonszoltam magam, próbálván valami olyan kifejezést erőltetni az arcomra, ami nem azt tükrözi hogy egy különösen egzotikus trópusi betegségem van, ami ezt a fehérséget, és furcsa mimikát eredményezi. Odaléptem a pulthoz, hogy illendően üdvözöljem a konzul urat, persze angolul, de ő megelőzött egy Jó reggelt-el. Én meg csak álltam, és annyit sikerült mondanom, hogy beszélhetünk angolul is. Mire Ő valami olyasmit mondott, hogy angolul, magyarul, mindegy. Megnéztem magamnak a pasast, és rögtön jobb kedvre derültem. Mosolygós 40-es, óriási hóemberes nyakkendőben. Hoppá. Szóval maradtunk a magyarnál, pedig amerikai volt, lehetett hallani az akcentusán, de jól beszélt magyarul. Kérdezett 3 kérdést. Hova megyek, van-e tapasztalatom bébiszitterként, fogok –e tanulni. Mindegyikre szép kerek mondatokkal akartam válaszolni, de kb. alig mondtam 2 szót, már kérdezte is a következő kérdést, mint akit nem is érdekel a válasz, csak muszáj megkérdeznie. Közben végig mosolygott. Majd a 3. terjedelmesnek induló válaszomat is félbeszakította, és kb. hozzám hajította a „vízumkérelmét elfogadtuk” papírt. Én meg álltam ott-Ennyi? Igen, ennyi, Boldog Karácsonyt! Én meg motyogtam valami köszönöm, viszlát félét, és elgaloppoztam. Az egész kb. 1 perc volt!
Szóval valóra vált, megvolt mindenem ami kellett, beszéltem az ügynökséggel, a családdal, mindenki nagyon örült hogy végre sikerült. Ez volt december 21.-én.
A Karácsonyt tehát még otthon töltöttem, ami nagyon jó volt. Az újévben még dolgoztam kb. 1 hetet, aztán pedig volt 2 hetem hogy összeszedjem magam. Nem egyszerű. Próbáltam minél több emberrel találkozni, minél több hivatalos ügyet , és vásárlást elintézni, és beszerezni az utolsó apróságokat. Január 23.-a közeledtével kisebb pánikrohamokat vészeltem át, de nem mondanám hogy nagyoniszonyatosanoltárian izgultam. Vasárnap egész nap pakoltam, bőröndbe be, bőröndből ki, mert túl soknak találtam a cuccot. Végül estére nagyjából összeállt a felhozatal. Méredzkedés következett, a nagy bőrönd jó volt, a kézipoggyászt naivan nem mértem le, úgyse nézik a súlyát felkiáltással. Amúgy nehéz volt. Baromira.
Nagy nehezen lefeküdtem olyan éjjel fél 2 fele, mert addig folyamatosan ellenőriztem hogy megvan-e minden, és ha nem akkor miért van a bőröndbe. Listáztam ,gondolkodtam, rohangáltam fel-alá, búcsúfényképeket csináltam. Kb. 2 óra múlva, fél 4 fele felkeltem, egy kellemes 2 órányi forgolódás, és minden alvó póz kipróbálása, és kényelmetlennek ítélése után. Pedig fáradt voltam, de nagyon. Még bedobáltam az utolsó cuccokat a bőröndbe, összeszedtem magam, elbúcsúztam a drága kis Bobojszillómtól, és Tapeszítótól, kocsiba be, és huss, már mentünk is a reptér felé. Na az nem volt egy egyszerű út. Pááánik! Legszívesebben megállítottam volna a kocsit, és vissza haza!!! Szerencsére hamar odaértünk, mivel elég közel lakunk a reptérhez. Potom 1000 forintért leparkoltunk, be a terminálba. Rögtön mentünk is becsekkolni, ahol is igen is megnézték a kézipoggyászt, ami nagy volt. Minden szempontból. Vertikálisan, horizontálisan, és fatálisan. Fel kellett adnom, bár hálaégnek nem kellett fizetni érte, nem tudom miért. Viszont. Minden értékes cucc abban volt, mint laptop, elektromos kütyük, pénz, papírok. Ohh yeah. Akkor kipakolás következett, még jó hogy volt nálam egy retikül vagy mi. Abba begyömöszkéltem mindent! Rettenet jól nézett ki, és kényelmes is volt. Tényleg. Plusz ott volt a laptoptáska, persze vállpánt nélkül. Megkaptam a nagyon tartósnak ígérkező bibliapapír vastagságú beszállókártyáimat, és az ígéretet, hogy átrakják a bőröndjeimet Münchenben, ahol átszállok, nem kell felvenni meg becsekkolni újra. Így legyen.
A búcsú következett ami nagyon nem jó dolog, viszont legalább sírhatsz sokat, hacsak nem vagy egy szívtelen teremtés. Szép sorjában elmentek a kedves összegyűltek, mindenkitől kaptam jó tanácsot, ezt-azt. Végül befutott a legjobb barátnőm is, hozott egy nagyon kedves meglepetést, amit újabb Niagara szerű sírás-rívás követett. Végül elbúcsúztam mindenkitől aki még ott maradt utolsónak, mint Kedves Anyám, és elindultam egyedül a nagyvilágnak.
Eltelt az egy év, dolgoztam ezt azt, de nem igazán szerettem egyiket sem. Az elején még talán, de a végefelé……szenvedtem . Nagyon. Közben pedig végig ott motoszkált a fejemben hogy wáááó ez egy nagy lehetőség nem hagyhatom ki! Elkezdtem gyűjteni, és tavasszal addig-addig szekáltam magamat míg elmentem a magyar irodába, és belevágtam. Nekem már az is egy nagy harc volt magammal hogy odáig eljussak. Szerintem nagyon nehéz az embernek kimozdulnia a komfortzónájából, még akkor is ha tudja hogy jobb lenne a változás. Mert ugye az új az ismeretlen. Az ismeretlen pedig félelmetes.
Tehát miután nagy izgalmattak közepette a kezembe vettem a kitölteni való óriási paksamétát, hazavittem és hónapokig felé sem néztem. Magamban persze minden nap lejátszottam, hogy mi lenne ha mennék, és mi lenne ha maradnék. De közben végig tudtam hogy ha nem mernék belevágni nagyon bánnám. Tehát összeszedtem az összes bátorságomat, és nekigyürkőztem a papírmunkának.
Nem egyszerű feladat. Hivatalos dokumentumok, mint útlevél, erkölcsi bizonyítvány, nemzetközi jogosítvány. Aztán az ügynökségnek is kell csomó minden. Referenciák, fényképalbum, orvosi igazolás, bemutatkozó levél, személyes információk, előző munkahelyek…Kb. mindent tudni akarnak rólad. Szóval miután nagy nyögve nyelősen elkészültem vele és leadtam, akkor már nagyon mehetnékem volt. Ez volt Július közepén. Persze ez nem ment ilyen egyszerűen. Az ügynökség közvetített családokat, de egyik sem olyan volt ami nekem való lett volna. Nekem 2 kikötésem lett volna. Ne legyen több mint 3 gyerek, és valamelyik déli államba szeretnék menni, mivel nem bírom a hideget, és ezt nem nyafogóságból mondom, hanem tényleg nem bírom. Amúgy eredetileg csak 2 gyerekes családot szerettem volna, mert az is elég nagy felelősség, de rábeszéltek a 3 gyerekesre, mondván nagyobb a szűrési háló. Hát legyen. De ez sem nagyon működött, mivel egyfolytában 4 gyerekes családokat kaptam, újszülöttel, egyedülálló anyukával, és egyéb ínyencségekkel, + kb. mindegyik valamilyen jégkorszaki hideg északi államból volt. Ezen a ponton nagyon letört voltam, mert nem láttam rá semmi reményt hogy ténylegesen is valóra váljon a dolog. És elmúlt az ősz is (2011), s a Karácsonyi időszak pedig teljesen halott ez ügyben, senki nem szeretne ilyenkor au-pairt váltani, ami teljesen érthető. Oké akkor januárban indul be megint a biznisz, addigra ki kell jussak! Ekkor már elég jó irányba indultak el a dolgok, volt pár ígéretes család, mígnem csak írt nekem „A Család”.
Az első levelükben csak annyit írtak hogy kik Ők, és hogy szeretnének beszélni velem Skype on, mikor lenne jó nekem? Kicsit megijedtem a tempótól, mivel eddig minden családdal hosszú levelezés, oda-vissza kérdezgetés előztem meg a Skypeolást. Szóval megbeszéltünk egy időpontot, először a szülőkkel beszéltem . Az aggodalmaim ellenére nagyon szimpatikusak voltak, nagyon jófejnek tűntek, nem akarták tudni a vallási, és politikai nézeteimet, a súlyomat, magasságomat, hogyan tartom magam formában, milyen színt preferálok egy kislány számára, milyen szinten vagyok pillanatnyilag egy 1-10es energiaskálán, és egyéb abszurd dolgokat. ( Volt ilyen!!!!)
Őket teljesen normális dolgok érdekelték, aminek ténylegesen köze van az au-pairkedéshez. Mondták is hogy náluk nincs túl sok szabály, nem az a céljuk hogy fenyítsék a gyerekeket, hanem hogy kellemes, élvezhető környezetet teremtsenek nekik. Nem várták el hogy olyat mondjak, amiről mindketten tudjuk hogy csak formaság, és ők sem ámítottak azzal, hogy bizony az ő gyerekeik a legjobbak, legszebbek, legokosabbak a világon, és egyáltalán nincsen semmi probléma velük. Később beszéltem a gyerekekkel is, nagyon kedvesnek tűntek ők is. 3 fiú, 1, 5, és 7 évesek. Végül pár Skype beszélgetés, és sok email váltás után, eljött a választás ideje. Vagy egy hetet végigizgultam, mert tudtam hogy van még 3 jelöltjük. És eljött a válasz napja. Skype ra fel! És igeeeen! Engem választottak!!! Nagyon örültem neki, mert tényleg szimpatikusak voltak, és nagyon szerettem volna menni. Ugyanakkor az is bevillant hogy wooow valóra vált. Már csak egy lépés volt hátra, a vízum.
Na ettől rettenetesen féltem, magam sem tudom miért, de rendesen rápánikoltam a dologra. Nagyon felkészült voltam, beszereztem minden papírt, amerikai vízumhoz valófényképet (ami nagy lehúzás amúgy) kitöltöttem ezt-azt, kértem időpontot a követség csupán 500 Ft/perces telefonszámán, és meg is volt a vízum időpont napja. Addigra kicsit megnyugodtam, összeszedtem magam, és időben megjelentem a követségnél.
A Magyar Amerikai Nagykövetség egy szép nagy épület a Szabadság téren, Budapesten. Óriási kordonkerítések az utcán, csak az útleveled felmutatása után léphetsz be az utca azon szakaszára ahol maga a követség van. Kint kellett várni az ajtó előtt, már összegyűlt egy kis sor, mert mindenkit egyesével engednek be. Bejutottam, Kabát sál, öv, fémek, le, telefon kikapcs, mindenféle elektromos készülék kikapcs, lead. Fémkapun át, ha nem sípolsz, kapsz egy kis bilétát, és mehetsz be a váróba. Húztam egy sorszámot, és már jött is egy nagyon kedves konzul lány, és elmondta milyen papírokat készítsünk elő. Várakozás, majd odahívnak az ügyintéző ablakhoz, megnézik a hivatalos papírokat, megvan –e minden, pecsét, aláírás, és jöhet az ujjlenyomat. Most már ilyen modern szkenneres cuccal dolgoznak. Bal kéz 4 ujj, jobb kéz 4 ujj, hüvelykujjak. Itt még magyar hölgyek ülnek az ablakoknál. Megint várakozás következett, közben összebarátkoztam 1 lánnyal, aki a Disney hajóra ment dolgozni Floridába. Ezek jó dolgok, hogy tudsz beszélgetni valakivel miközben vársz, nem öl agyon az ideg. Végre szólították a számom, odavonszoltam magam, próbálván valami olyan kifejezést erőltetni az arcomra, ami nem azt tükrözi hogy egy különösen egzotikus trópusi betegségem van, ami ezt a fehérséget, és furcsa mimikát eredményezi. Odaléptem a pulthoz, hogy illendően üdvözöljem a konzul urat, persze angolul, de ő megelőzött egy Jó reggelt-el. Én meg csak álltam, és annyit sikerült mondanom, hogy beszélhetünk angolul is. Mire Ő valami olyasmit mondott, hogy angolul, magyarul, mindegy. Megnéztem magamnak a pasast, és rögtön jobb kedvre derültem. Mosolygós 40-es, óriási hóemberes nyakkendőben. Hoppá. Szóval maradtunk a magyarnál, pedig amerikai volt, lehetett hallani az akcentusán, de jól beszélt magyarul. Kérdezett 3 kérdést. Hova megyek, van-e tapasztalatom bébiszitterként, fogok –e tanulni. Mindegyikre szép kerek mondatokkal akartam válaszolni, de kb. alig mondtam 2 szót, már kérdezte is a következő kérdést, mint akit nem is érdekel a válasz, csak muszáj megkérdeznie. Közben végig mosolygott. Majd a 3. terjedelmesnek induló válaszomat is félbeszakította, és kb. hozzám hajította a „vízumkérelmét elfogadtuk” papírt. Én meg álltam ott-Ennyi? Igen, ennyi, Boldog Karácsonyt! Én meg motyogtam valami köszönöm, viszlát félét, és elgaloppoztam. Az egész kb. 1 perc volt!
Szóval valóra vált, megvolt mindenem ami kellett, beszéltem az ügynökséggel, a családdal, mindenki nagyon örült hogy végre sikerült. Ez volt december 21.-én.
A Karácsonyt tehát még otthon töltöttem, ami nagyon jó volt. Az újévben még dolgoztam kb. 1 hetet, aztán pedig volt 2 hetem hogy összeszedjem magam. Nem egyszerű. Próbáltam minél több emberrel találkozni, minél több hivatalos ügyet , és vásárlást elintézni, és beszerezni az utolsó apróságokat. Január 23.-a közeledtével kisebb pánikrohamokat vészeltem át, de nem mondanám hogy nagyoniszonyatosanoltárian izgultam. Vasárnap egész nap pakoltam, bőröndbe be, bőröndből ki, mert túl soknak találtam a cuccot. Végül estére nagyjából összeállt a felhozatal. Méredzkedés következett, a nagy bőrönd jó volt, a kézipoggyászt naivan nem mértem le, úgyse nézik a súlyát felkiáltással. Amúgy nehéz volt. Baromira.
Nagy nehezen lefeküdtem olyan éjjel fél 2 fele, mert addig folyamatosan ellenőriztem hogy megvan-e minden, és ha nem akkor miért van a bőröndbe. Listáztam ,gondolkodtam, rohangáltam fel-alá, búcsúfényképeket csináltam. Kb. 2 óra múlva, fél 4 fele felkeltem, egy kellemes 2 órányi forgolódás, és minden alvó póz kipróbálása, és kényelmetlennek ítélése után. Pedig fáradt voltam, de nagyon. Még bedobáltam az utolsó cuccokat a bőröndbe, összeszedtem magam, elbúcsúztam a drága kis Bobojszillómtól, és Tapeszítótól, kocsiba be, és huss, már mentünk is a reptér felé. Na az nem volt egy egyszerű út. Pááánik! Legszívesebben megállítottam volna a kocsit, és vissza haza!!! Szerencsére hamar odaértünk, mivel elég közel lakunk a reptérhez. Potom 1000 forintért leparkoltunk, be a terminálba. Rögtön mentünk is becsekkolni, ahol is igen is megnézték a kézipoggyászt, ami nagy volt. Minden szempontból. Vertikálisan, horizontálisan, és fatálisan. Fel kellett adnom, bár hálaégnek nem kellett fizetni érte, nem tudom miért. Viszont. Minden értékes cucc abban volt, mint laptop, elektromos kütyük, pénz, papírok. Ohh yeah. Akkor kipakolás következett, még jó hogy volt nálam egy retikül vagy mi. Abba begyömöszkéltem mindent! Rettenet jól nézett ki, és kényelmes is volt. Tényleg. Plusz ott volt a laptoptáska, persze vállpánt nélkül. Megkaptam a nagyon tartósnak ígérkező bibliapapír vastagságú beszállókártyáimat, és az ígéretet, hogy átrakják a bőröndjeimet Münchenben, ahol átszállok, nem kell felvenni meg becsekkolni újra. Így legyen.
A búcsú következett ami nagyon nem jó dolog, viszont legalább sírhatsz sokat, hacsak nem vagy egy szívtelen teremtés. Szép sorjában elmentek a kedves összegyűltek, mindenkitől kaptam jó tanácsot, ezt-azt. Végül befutott a legjobb barátnőm is, hozott egy nagyon kedves meglepetést, amit újabb Niagara szerű sírás-rívás követett. Végül elbúcsúztam mindenkitől aki még ott maradt utolsónak, mint Kedves Anyám, és elindultam egyedül a nagyvilágnak.
Mi is az az Au-pair?
Az Au- pair egy olyan lány vagy fiú ( igen vannak fiúk is , és nem , nem melegek) aki vállalja hogy minimum 1 évre külföldre költözik egy idegen családhoz, segít a gyerekek körül, iskolába jár, cserébe pedig koszt, kvártélyt és havi „zsebpénzt” kap. Nos mivel én az amerikai programot ismerem, azt fogom ismertetni. Az amerikai au-pair program biztonságos, mivel az Amerikai Külügyminisztérium futtatja, és felügyeli. Ezt azért mondom, mert nagyon sokan mondták mikor jelentkeztem, hogy nagyon vigyázzak, nehogy átvágjon valami kamu cég. Ez igaz is, de nem ezeknél a programoknál. Szóval bátran, van pár külföldi ügynökség, és tényleg próbálnak mindent megtenni az érdekedben. Én InterExchange es vagyok, és ők azért jók, már régóta csinálják. Szóval lássuk hogy keveredtem bele ebbe az egészbe.
2012. január 20., péntek
Helló Mindenki! :)
Üdv kedves érdeklődő, Dóri vagyok, vagy Dorothy, vagy ki minek ismer. :) Ez a blog főleg azért jött létre, hogy megosszam a kedves olvasókkal hogy mik fognak történni velem az elkövetkezendő időben. Ugyanis belevágtam az au-pairkedésbe. Nem volt könnyű, de sikerült. A blogom főleg evvel fog foglalkozni, de próbálok belecsempészni minél több érdekességet, nos valójában bármiről amit elém fúj a szél. Főleg kreatív dolgokról, az alkotásaimról, a terveimről, rajzaimról. Olyan lesz mint egy mágikus sütis doboz, amiben mindig találsz valami újat és meglepőt, ugyanakkor ott lapul benne a régi jó kedvenced.
Nem sokára jelentkezem, és belevágunk a történetbe!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)