Először is mindenkitől elnézést hogy csak most írok, tudom, szörnyű vagyok, de ez egy giga bejegyzés lesz, érdemes leülni, és bekészíteni 1-2 nasit, élelem utánpótlást, muníciót. Tehát február 21.-étől indul újra a történet.
Keddtől minden visszaállt a megszokottba, kivéve mikor a nagyot felvettem a suliból, hogy elvigyem a tenisz órájára, kissé túlságosan is koncentráltam arra, hogy mit mond, ugyanis a rossz sávba keveredtem.
Ez még nem is lett volna baj, ha nem pont akkor jön szemben a seriff bácsi, és szembesül azzal hogy én az egyenesen haladó sávnak a legelején állok, mikor is zöld a lámpa, és próbálom átindexelni magam a balra fordulóba, mögöttem pedig kisebb tömeg, akik nagyon nem kedvelnek e pillanatban, és ezt tudtomra is adják hangos kürtöléssel.
Erre Ő kikiabál az ablakon:„Mit csinál???”
Én meg: „Próbálok balra fordulni?”
Ő: „Azt látom! Na húzódjon le jobb oldalt.”
Na, enyhe pánik löketet kaptam, de nyugalmat erőltettem magamra, tekintve hogy a gyerekek ott ültek mögöttem. Lehúzódtam, vártam, itt ugyanis az a szabály, hogy a kormányra tett kézzel kell várni a hatósági szervet, mígnem a kocsi mellé ér, és engedélyt ad az okmányaid felkutatására.
Ha előbb kutatsz, míg odaér, még azt véli hinni hogy fegyvert rántasz, drogot vagy csempészett humanoidot dugdosol, szóval nagyon pesszimistán állnak hozzád, ezért jobb ha nyugton marad az ember. Jogosítványt, és forgalmi engedélyt kért a seriff bácsi, mikor is végre mellém ért. A jogosítványomat be tudtam mutatni, a nagyon korszerűtlen internacionális fajtát, kérdezte is hogy nincs-e californiai. Hát kérem szépen teccik tudni, az még nincsen, csak pár hete vagyok itt.
Hmm, nosza mutassam már a forgalmit. Hát én meg azt se tudtam, hogy az hogy néz ki, és egyáltalán itt van-e a kocsiban. Ezerrel felmotolláztam a kesztyűtartót, kihúztam egy hivatalosnak tűnő papírlapot, majd a csillagjelvényes kezébe nyomtam. Valószínűleg beletrafáltam, mert hümmögve hátravonult a kocsijához, hogy lerádiózza a makulátlan előéletemet. Hamarvást vissza is tért, visszaadta a papírjaimat, majd ellátott pár határozott tanáccsal, miszerint is máskor talán nézzem meg melyik sávba tartózkodom, ugyanis nem akarhatom hogy belém jöjjenek. Teljes igazáról biztosítottam a biztos urat, szóval így még biztosabb úr lett. Megköszöntem a jóságát, majd mintaszerűen elhajtottam. Huhh, nem kaptam pénzbüntit.
Másnap hosszú nap következett, kb. egész nap egyedül voltam a 3-as fogattal. Vacsorára palacsintát terveztem, de nem ám a vaskos amerikait, hanem hungarian pancake-et. Na ennek örültek, mondjuk nem könnyű palacsintát sütni úgy, hogy közben a kicsi sír melletted a magas székbe, és ezerrel nyújtózkodik a tűzhely felé. Vigasztalásul adtam neki egy műanyag kanalat, amit előtte benutelláztam, így nagyon boldog és csendes volt mindaddig míg volt mit szopogatni.
A 2 nagyobbnak meg időnként ki kell szabadítani a szószos flakonokat a görcsös kis ujjacskáik közül, ugyanis már az asztalról folyik le a ragacs, a palacsintát meg már nem is látod, mindent beborít narancsízű öntemény. Azért jó móka volt, és ízlett nekik. :)
 |
| Kicsi a nutella felvidámodás után |
A hétvégén a városba látogatott a New York-ban megismert francia fiú Erwan, ugyanis a host családjának itt is van egy háza, Santa Monicán.
Szombatra tehát megbeszéltünk egy találkát.
Dél körül nekivágtam az autópályának, hogy felvegyem őt. Nem volt egyszerű, de nagy nehezen odaértem. Elkocsikáztunk Venice Beachre, nagyvártatva találtunk parkolóhelyet is jó messze a parttól. Lesétáltunk a homokig, beszélgetünk, hogy kinek hogy megy a sora. Megegyeztünk, hogy egyikünk sem panaszkodhat, mindketten igencsak jó családhoz kerültünk, aminek nagyon örülünk.
 |
| Venice utcák |
Olyan szél volt, hogy nem nagyon lehetett sokáig bírni anélkül hogy elrepülne a fejed. Így a következő állomásunknak a 3rd street Promanede-et tűztük ki. Ez egy forgatagos sokszínű bevásárló utca. Nagyon hangulatos, rengeteg menő üzlettel, sok étteremmel, és szuveníressel. Ráébredtünk, hogy mi éhesek vagyunk, ami ellen kéne tennünk valamit, így megpróbáltunk egy nem túl drága éttermet kiszemelni.
Végül a Subway feliratnál torpantunk meg, de mégsem ott ettünk, mert az épületben ahol a Subway található, volt egy kívánatosabb szendvicsbár, így azt támadtuk be. Nagyon szép kis teraszon kaptunk helyet, így luxus kilátás nyúlt az egész bevásárló utcára.
Utána még lődörögtünk, betértünk pár szimpi boltba, és hallgattuk az utcai zenészeket. Itt nagyon sok a kezdő zenész, egymást érik a bandák és a körülöttük csoportosuló tömeg. Ez az első állomása a feltörekvő bandeknek, akik ki akarják próbálni magukat, esetleg nagy babérokra törnek a későbbiekben. Végül nagy nehezen visszacsattogtunk a kocsihoz, mivel a parkoló időnk lejáró félben volt. Hazadobtam Erwant, és ígérkeztünk, hogy még mindenképpen találkozunk, mivel fognak még jönni L.A.-be.
Másnap kondi termeztem, és pihenkéltem otthon, és ezzel véget is ért egy újabb hét.
Hétfőn a műszakom után gyorsan összekaptam magam, majd felvettem Hannát, és együtt nekivágtunk West Villagenek, ahol is a Cluster meetingünket tartották.
Ez egy olyan gyűlés, amit az LC (local cordinator) azaz a kerületi vezető tart, és minden au-pairnek kötelező lenne megjelenni.
Általában valami mókás programot csinálnak együtt, úgy mint mozi, mini golf, korcsolya, kirándulás…stb.
Ez a találkozó egy nagyon népszerű fagyizóba lett szervezve, aminek egyetlen hibája az, hogy olyan kicsi volt hogy 3 ember is alig fért be nem hogy 15. Leüléses beszélgetésről már szó se lehetett. Ezért pár lány önkéntesen átvonult a közeli Starbucksba egy jó kis esti kávéra.
Néhányan vonakodva követték őket, Patty az LC, meg csak állt ott, hogy tőle aztán oda is mehetünk akár. Nagyszerű, semmi csapategység. Mivel én nem kávézom, ezért csak mentem velük és beszélgettem ezzel-azzal. Leülni itt sem nagyon tudtunk, maximum kint, ahol viszont hideg volt. Szóval nem igazán tudtam megismerni új embereket, nem volt olyan hogy akkor most leülünk egy asztalhoz, és mindenki mutatkozzon be, mondjon pár dolgot magáról, stb. Mert nekem pl. ez volt az első meetingem, és Hannán és Fayen kívül senkit sem ismertem.
 |
| Westwood Village mozi |
Tehát szervezésileg nem volt jó választás ez a hely. Én még azért visszamentem Fayel és Hannával a fagyizóhoz, ugyanis csodás jégkrém szendvicseket lehet kapni, elképesztően olcsón. Te választod meg hogy milyen sütik közé csapjanak oda neked egy adag fagyikát, mindezt kb. 1,5 dollárért, tehát olyan 350 forintért, és nem kicsi adagot kapsz.
Én mogyorós browniet választottam alsó rétegnek, felsőnek klasszikus csokicseppes kekszecskét, közé meg ment a pekándió krémes fagyi. Tudom, rettenet hedonista vagyok. :D
Míg ezeket nyammogtuk, a többiek szétszéledtek, Patty is elbúcsúzott és ezzel véget is ért az első cluster meetingem. Nagy csalódás. A német lány Nicco, és a francia Anais még ott maradt, szóval végül őket megismertem ilyen módon. Ötösben még beszélgettünk egy keveset, majd ment mindenki haza. Én még ledobtam Hannát a házuk előtt, majd én is hazagurultam.
Másnap kedden hosszú napom volt a gyerekekkel, Anyuka is dolgozott ezért én vittem a legkisebbet az úszás órájára. Igen 12 hónaposan úszni jár.
Fél óra az egész, hárman vagyunk a csoportban, és külön oktató foglalkozik velünk. A lényeg az hogy te is bemész a babócával a vízbe, és teszed veszed őt ide-oda. Azért kezdik el ilyen fiatal korban, hogy a bébikék hozzászokjanak a vízhez, ne legyen iszonyuk tőle, és lehetőleg minél hamarabb meg tanuljanak úszni. Elsődleges céljuk hogy az apróságok lebegni tudjanak. Szóval a hátukra fekteted őket, csak a fejüket tartod kicsit, és ők nagyon ügyesen levitálnak a víz felszínén. A mi bébikénk elég jó ebben.
Pénteken elég korán végeztem, ezért elgurultam a közeli DMV-be (Department of Motor Vehicles) azaz egyfajta autós önkormányzat, vagy nem is tudom hogy mondjam magyarul, a lényeg az, hogy minden gépjárművel kapcsolatos ügy ott kerül elintézésre. Felmarkoltam a kresz kézikönyvet ( ami amúgy sokkal kisebb, és jelentéktelenebb mint a miénk) , ugyanis a család és én is szeretném ha megszerezném a californiai jogosítványt.
Szombaton egy kiadós edzés és skype party után ebédre voltam hivatalos Hannáékhoz, a 3-as ikrek és Hanna szülinapi buliját tartották.
Hanna host családja nagyon kedves, szintén svédek, így legalább nyelvi nehézségeik 100% hogy nincsenek. Egy 4 éves ikerlány pár van, és az éppen egyévessé váló 3-as iker fogat, köztük egy fiúval. Szóval 4 lányos család, összesen 5 gyerekkel. Nem unatkoznak, azt hiszem. J
Ott volt pár családi barát, is meg a gyerekek, kellemes kis zsúr kerekedett a kertben, nagyon fincsi kajákkal, és eldobod az agyad csokitortával. Hammolás után az szimpla ikerlányok ( tehát a 2 nagyobb) futkároztak kicsit a locsoló alatt, majd bementünk a házba hogy a kibontsuk a 3-as ikrek ajándékait.
Komolyan mondom, hogy annyi ajándékot még életemben nem láttam egy helyen. Pedig még csak egy éves kis csúszómászók a babócák, és nem tudom hogy mennyire értékelik a cuki és zenélő műanyag halmazt amit rájuk ömlesztettek a szülők, és a maroknyi vendégsereg. Szerintem nekik az a lényeg hogy mászhassanak ide-oda. Plusz a szimpla ikrek is kaptak jó pár ezt-azt mert hát olyan nincs hogy a tripla ikrek úsznak az ajiba, ők meg csak nézik.
Így az egész óriási nappali úszott a csomagolópapírban, kartondobozban, szalagokban, celluxban, és a sokféle babruciban, plüss állatkákban, zenélő-oktató-szórakoztató (azaz a gyerekeken kívül mindenki számára, egy idő után hajtépős, kivágom-az-ablakon azt-a-sz*rt) fröccsöntött plasztikban, és minden egyébben amit a csöppek számára nélkülözhetetlennek gondoltak az ajándékozók.
Hanna is kapott meglepetést a host családjától, csak hogy ő se maradjon ki a szórásból. Fél 6 felé elbúcsúztam, mert 6-tól dolgoztam, mivel a host szüleim kiruccantak este.
Nem egyszerű megvacsiztatni, megfürdetni, és alvásra bírni a 3 fiúcskát, bár nagyon édik voltak, csak nekem kicsit tovább tartott, mint általában a szülőknek szokott, ugyanis mindig még egy, és még egy mesét szerettek volna hallani.
Megvártam a szülőket, addigra a kicsit is bealtattam a babakocsiban, így véget is ért a műszakom. Másnap semmittevős lazulós napot tartottam, felkészülve a következő hétre.
Hétfőn a nagyfiúnak nem volt sulija, így délelőtt vele voltam, a kicsi nem volt otthon, Anyukával volt a "Mami és Én" képző-foglalkoztató óráján.
Így a naggyal rajzoltunk, (szerintem nagyon ügyesen rajzol) és dominópartyztunk, majd délután az Apuka elvitte az egyik osztálytársának a giga szülinapi bulijára.
Szerdán Anyukával elmentem felvenni a fiúkat a suliból, majd útközben kitalálták, hogy ők moziba szeretnének menni, megnézni a Lorax-ot. Anyuka mondta hogy elvihetném őket, és akkor ő addig hazamegy a kicsivel. Szuper, letszgó, úgysem voltam itt még moziban.
Rögtön miután kiszálltunk a kocsiból jól összekaptak, ezért meg kellett őket fenyegetni, ha nem viselkednek, most azonnal visszaszállunk a kocsiba és hazamegyünk. Nyomatékosításul el is indultam ezerrel visszafelé, mire is nagy tiltakozásba, majd fogadkozásokba kezdtek, szóval hatott. Utána nagyon kedves-rendes gyermekek voltak. :)
A mozi a közeli nagyon elegáns környéken van, egy kis bevásárló negyed közepén, amit The Commons-nak hívnak. Igazi amerikai stílusban, kint megveszed a jegyet, és aztán mehetsz be az épületbe. Odabent a büfénél alkudoztam velük egy sort, a megvevendő édesség és üdítő mennyiséggel kapcsolatban. Egész jól kijöttem belőle. :)
A film még nekem is tökre tetszett, egy animációs film volt a jövő boldog műanyag társadalmáról, ahol a levegőt palackozva lehet kapni, a fák, bokrok, virágok felfújhatóak, az utak csillogó plasztikból vannak, és a madárfütty a hangszóróból szól. Élő növények, tiszta levegő nincsen. Persze a gyerekek nem látták ilyen drámaian, mint én, az ő szintjükön tényleg sokkal vidámabb a történet.
Az egészből aztán kikerekedik egy nagyon kis aranyos, helyenként szuper vicces hepiendes tanmese, és az út során fák is lesznek. Igaziak. És rettenet menők. Én örültem hogy láttam.
Pénteken délután épp végeztem és rohantam (persze az utolsó pillanatban) beszerezni az utolsó hozzávalót Hanna ajándékához, ugyanis aznap este az igazi szülinapi buliját tartotta, szintén a Commonsban, a Café Marmalade étteremben.
Már ültem volna be a kocsiba, hogy megyek, mire is az Anyuka mondta hogy várjak már egy kicsit, figyeljek egy kicsit a bébire, aki a trambulinon tombolt, és ő bement telefonálni. 2 perc múlva jött is. Beszélt valakivel telefonon, és közben a következő kijelentéssel fordult hozzám.
„Jössz velünk 2 hét múlva a Kajmán szigetekre. Szeretnél jönni?” Én meg csak hebegtem-habogtam, hogy hát hogy én? És persze, és ez most komoly? Aztán yeeeee, igen nagyon szeretnék!
Nem is igazán fogtam fel mindennek a jelentését, de azt tudtam hogy rettenet örülök, mivel még számomra az is hihetetlen néha hogy itt vagyok Californiába, nem hogy vakációzni menjek a Karib tengerre.
Miközben ezen gondolatok kergették egymást a fejemben, elsuhantam az intézni valóim irányába, majd a buliba.
Én időben érkeztem, Hanna már ott volt egy másik svéd ismerősével. A svédek pontosak. De senki más nem volt ott, pedig legalább 10-en visszajelezték, hogy jönnek. Addig is átadtam a teljesen saját készítésű ajándékomat Hannának, amit csak a vacsora végén nyitott ki. Végül 2 óra várakozás után (!) mindenki megérkezett, és megrendelhettük a kaját. Én valami kínai csirkés salátát rendeltem, elég nagy adag volt, és ízre is megfelelő.
 |
| Vacsoracsapat |
 |
| Ajándék |
Mire befejeztük a vacsorát, a pincérnőnk hozott Hannának egy pohárkrémszerüségű-fagyis valamit, 1 szál gyertyával, nem volt valami nagy bumm, de azért megtapsoltuk. Utána Hanna kinyitotta az ajándékait, nagyon örült a saját készítésű nyakláncnak, remélem hordani is fogja. Lőttünk pár fotót az eseményről, majd felkészültünk a távozásra.
Távozásunkkor a fizetéssel akadtak kisebb bajok, mert sehogy sem akart annyi lenni, mint amennyit először kiszámoltunk. Valószínűleg sokunk elfelejtette hogy itt az áfát nem tüntetik fel az eredeti árakban, így kevesebb pénzt adtunk. Hosszas huzavona, ki-mennyivel lóg, és a pincérnő kikészítése után végre távozhattunk.
Mivel még nem volt olyan késő, gondoltuk még beülünk valami kávézó szerűségbe, de már semmi nem volt nyitva az égvilágon, ezért még beszélgettünk egy sort a parkolóban, majd mindenki hazagurult a kocsikájával.
Másnap a szokásos lustulós skypeolós szombat volt, majd este elhatároztuk hogy elmegyünk egy country bárba.
Hanna felvett engem, és már suhantunk is. Sajnos nekem nincsen semmi cowgirlös cuccom, úgyhogy a lehetőségekhez mérten próbáltam öltözködni, de Hanna kitett magáért, hajfonat, kockáscucc, farmer. Ott találkoztunk a 2 mexikói lánnyal, Marinával, és Juliettával, és a francia lánnyal Anaissal.
A club neve Borderline, és mint minden ilyen csak a 21 év felettieket szereti beengedni. Itt tényleg be is tartják.
 |
| A kiskorúnak szmájli jár! :) |
Belépsz, és vadnyugat. Mindenki farmer, western csizma, nagy karimás kalap, kockás ing. Szuper jó a hangulat, és minden korosztály megtalálható itt. Voltak olyan öreg töpörödött nénikék is, hogy csak na, és úgy ropták hogy csak na. Leültünk a bárpulthoz, iszogattunk, de az igaz móka a tánctéren zajlik. Line dancenek hívják a dolgot, azaz megy a zene, van egy mikrofonos bácsi, aki azt hiszem az MC szerepében tetszeleg, ugyanis minden szám elején bemondja az adott tánc nevét, amit minden résztvevő tud. Szóval mikor elkezdődik a zene, mindenki egyszerre ugyanazt táncolja, pont mint a filmekben. Ez lehet páros vagy egyéni tánc is. Azt hiszem ezt sok gyakorlással, és a hetente megtartott táncórákkal lehet összehozni.
Így sajnos nem tudtunk csatlakozni, pedig iszonyat jó hangulata volt az egésznek.
Mi egy pár óra után hazamentünk, ugyanis a bámészkodáson és beszélgetésen kívül nem nagyon tudtunk mit csinálni.
Másnap délután a családdal tartottam a Costco nevű giga áruházba, ami olyan, mint nálunk a Metro.
Vettünk nekem is pár mindent, például óriás nagy csomag rágógumit. Asszem elég lesz egy évig.
 |
| Anyuka a 3 fiúval |
Hétfő reggel végre elmentünk Anyukával a bankba megcsináltatni a kártyámat. Délután pedig ellátogattam a postára, és küldtem pár képeslapot haza.
Pénteken este megbeszéltem egy találkát Zsuzsival a nagy plázában, a Starbucksban. Na az nem volt semmi míg azt megtaláltam. A parkolóba időben ott voltam, gondoltam mi az nekem, onnan már könnyen eltalálok a Starbucks-ig. Hát nem.
Komolyan egy fél órát bolyongtam, és leszólítottam mindenkit, megnéztem minden térképet, de csak nem találtam azt a francos Starbucksot. Végül nagy-nagy nehezen odaértem.
Ekkor már kb. pont zártak volna, így kiköltöztünk a parkolóba, az egyik padra. Jó magyarul beszélni élőben végre, és furcsa mert néha keverem a kettőt, na nem úgy nagyon, magyarul sosem fogok elfelejteni beszélni, és főleg szépen beszélni (nameg csúnyán :D ). Inkább azt vettem észre hogy a gyors válaszoknál, vagy egy két kicsi szónál, amit gyakran használunk ( pl.: mikor, jó, hogy, igen, nem) gyakran összecserélem a kettőt, és a másik nyelven válaszolok mint amit éppen beszélek. Kicsit zavaró.
Végül jól elbeszélgettünk vagy 2 órát, mivel ő áprilisban hazautazik másfél itt töltött év után. Már igencsak későre járt mikor elkalauzolt az autómhoz, majd mindketten eliramodtunk hazafelé.
Hétvégén esős, hideg volt, én délelőtt dolgoztam, ami azt jelentette, hogy megpróbáltam a 3 gyereket bent tartani, és valami elfoglaltságot találni nekik, míg apuka rendet rakott a papírjai között. Nem volt egyszerű.
Addig még nem is volt baj míg tv-t néztek, de azután rendesen lefoglaltak. Végül kiraktunk kettő darab 100 darabos puzzle-t. Ebben főleg a nagy segített, a kicsi meg segített szétszedegetni a már összeillesztett darabokat, általában amikor már csak pár darab volt hátra, hogy kész legyen. Hát nem könnyítette meg a munkánkat az tuti.
 |
| nem tudom miért forgatta el, ez már csak így marad |
Kora délután végeztem is, majd Hannával gondoltuk hogy moziba kéne menni, mert ugye mit mást csinálhatnánk ebben az esős időben. Megvettük a jegyet a 21 Jump Street című filmre, és mivel még volt idő a kezdésig, elsétáltunk a Starbucks-ig hogy Hanna ihasson egy meleg teát. Én pedig a szomszédos üzletnek nem tudtam ellenállni, ami egy fagyizó (mi más).
Nade nem akármilyen. Először is a fagyizó önkiszolgáló, és a fagyi sem a megszokott tejszínes csoda, hanem frozen joghurt azaz fagyasztott joghurt. Ennél fogva nem is olyan édes, és krémes mint a rendes, de legalább jóval kevesebb a cukor, zsír, és a kalória benne.
Szóval bemész, fogod a jó nagy méretű műanyagpoharat, és közben azon morfondírozol, hogy mégis mire gondoltak ezek, ekkora poharat nem lehet megtölteni fagyival, amit aztán meg is lehet enni egyszerre. Ezután rögtön leakadsz a fagyi nyomógépeknél, ugyanis olyan ízesítésű fagyik vannak, hogy dobsz egy hátra szaltót. Nekem a kedvenceim a red velvet torta, mogyoróvaj, pekándió krém, és sajttorta. Szóval megtöltöttem ezzel-azzal a poharat, ami most már hirtelen nem is tűnt olyan nagynak.
És eztán kezdődik az igazi móka. Ugyanis komolyan mondom vagy 50 féle szórat, és öntet között válogathatsz, és annyit, olyat és olyan mixben rakod a fagyidra ahogy neked tetszik.
Van itt dió, mogyoró, mandula, többféle verzióban, csokicseppek, szintén többféle ízben, cukorkák, sütimorzsa, mogyoróvajas töltetű mini csoki bonbon, mini brownie kockák, sokféle friss gyümölcs, csokiszósz, karamell, tejszínhab, kakaópor, vanília, és ez csak pár a sok-sok finomságból.
Ez igazi hedonistáknak való hely, mint én amilyen én vagyok. Szóval megint túlzásba estem. :)
Még az sem tartott vissza a hideg édességtől, hogy kint is igen csak cidri van.
Beültünk a Starbucksba míg elfogyasztottuk az ezt-azt, majd mentünk is mozizni. A film olyan akció-vígjáték, elég vicces, néhol meg meglepően komoly egy párszor nézhető kategória.
Másnap délután a rettenet szeles idő ellenére Faye, Hanna, Zsuzsi, és Én ellátogattunk Malibura.
Ez tulajdonképpen egy nagyon hosszú, vékony partszakasz, amit Malibunak hívnak főként elég menő, és drága házakkal, apartmanokkal. Szerintem semmi különleges, bár a part tényleg szép.
Mi Zuma beachre mentünk, ott rendesen meglehet állni kocsival. Mikor kiszálltunk a kocsiból azt hittem a fejem papírsárkánnyá változott és a máris a magasban lebeg a széllel. Kiabálva is alig hallottuk egymást, plusz gondolom az se segített hogy az ember szemébe jött a homok ezerrel, és a szádba is kaptál egy adaggal, ha épp erre akartad figyelmeztetni a társaidat.
Csináltunk pár fényképet, majd menekültünk is vissza az útra, ahol egy fokkal jobb volt, de szintén elég ergya. Felmásztunk egy lépcsőn is a hegyoldalba, hogy körülnézzünk de ott aztán majdnem megtanultunk repülni.
Így visszamenekültünk, és elgurultunk egy nagyon menő közeli étteremhez, aminek azt hiszem Kristy’s a neve. Nagyon kis elegáns meg barátságos, meg amit akarsz. Mindehhez persze szuper kilátás, és az árak is ehhez mérhetőek. Nem igazán ettünk, csak nasit, én kókusztortát rendeltem. Nem voltam tőle elájulva, de meglehetett enni.
 |
| Kilátás |
 |
| Dóri, Hanna, Faye, Zsuzsi |
Egy jó nagy beszélgetős, és búcsúzkodós partit tartottunk ugyanis tudtuk hogy így négyesben nem nagyon lesz már alkalmunk együtt lógni, mivel a Zsuzsi pont akkor fog hazamenni, mikor én jövök vissza a Kajmánról.
És arra is rájöttem, hogy piszok nagy szerencsém van, hogy ehhez a családhoz kerülhettem, ugyanis a Zsuzsinak és a Faynek van pár elég alapvető problémája a családjával. Szóval ezeket is meg hánytuk-vetettük, és a Hannával próbáltunk megoldási opciókkal, és vigasszal szolgálni.
Majd végignéztük a naplementét a szuper helyünkről, majd sötétedéskor távoztunk is.
Én abban a tudatban mentem csicsikálni hogy már csak egy hét és a Kajmán szigeteken leszek, ami így félálomban sehogy sem tűnt valóságnak…
