Utazás Californiába

  Reggel nagyon nem akaródzott felkelni, tekintve hogy nemrég feküdtünk le. Azért az energiaállapotomhoz képest megpróbáltam gyors, és csendes lenni, mert Tania még aludt.

 Lementem reggelizni egyedül, ami fura volt, és eléggé izgultam is az utazás miatt, úgyhogy alig ettem valamicskét. 

Vissza a szobába, még volt időm bőven 8:10-ig mikor is a SuperShuttle felvett a szálloda halljában. Próbáltam csendben összeszedni a maradék cuccomat, de rá kellett jöjjek hogy nincs rajtam zokni, és ehhez újra ki kel nyissam a nagy bőröndöt. Ez mint később kiderült nagyon nem volt jó ötlet. Azért amennyire a sötétbe tudtam, kihalásztam egy zoknit, és visszacsuktam a számzárat a memorizált kód szerint. Legalábbis akkor azt hittem. Írtam még egy búcsú üzit Taniának, és kivonszoltam magam a folyosómra az összes turné cuccommal. 

A hallban találkoztam a német lányokkal, az egyik kikísérte a másikat a vonathoz, tőlük is búcsút intettem, aztán jött is Iza az egyik lengyel lány, kiderült egy taxival megyünk a reptérre. 

Még vártunk kicsit, majd be is jött a hallba a sofőr, és a nevünket próbálta kiabálni, ami sehogy sem hasonlított semmire, de láttuk az egyenruháján hogy SuperShuttle-es, hát odamentünk, hogy talán minket keres, még szerencse hogy van táblagépük, azon pedig a nevünk jó nagy betűkkel ott villogott. Oké megvan az emberünk! Így hát kivonultunk a hotelból, furcsa volt otthagyni annyi jó élmény helyszínét, és ismét belevágni az ismeretlenbe. 

Kint esett nagyon, és az előző napokhoz képest hidegebb is volt. Még furikáztunk kicsit Manhattanbe, hogy felszedjünk pár embert, akikről kiderült hogy egyik sem eredeti amerikai, mindenki valahogy idekerült a világ más tájairól. Aztán 9 felé neki is indultunk  JFK-nek. Baromi nagy reptér, rengeteg terminállal, és általában a nagyobb légitársaságoknak külön termináljuk van. Izátó is búcsú, én voltam az utolsó akit a sofőr kidobott a JetBlue terminálon. 

Míg kanyarogtunk ide-oda addig elmesélte hogy ő Sierra Leone-ből jött, már mióta taxizik, majd kérdezte hogy én honnan jöttem, mit csinálok, de ha kell bármi ha New Yorkban vagyok, ha tervezek visszajönni bármikor is, csak hívjam fel, nyugodtan, segít bármiben. Megadta a mobilszámát, meg a nevét, és mindezt mindenféle munkásember kacsintások, és hátsó szándék nélkül. Itt tényleg ilyen barátkozós mindenki.

Fél 10-or besétáltam hát a terminálba még volt bő két és fél órám az indulásig. Mentem is körülnézni mérleg után, mert éreztem hogy a gurulós ideiglenes gardróbom kicsit nagyon nehéz.

 Egy kedves reptéri munkatárs segített mérleget találni, sőt át is váltotta nekem kilóba, mert lbs-ben nem tudtam mennyi a súlyhatár. Hát bizony 2 kilóval nehezebb volt, de segond, a kézipoggyászomat is lemértük, és mondta hogy abba nyugodtan rakjam bele azt a pluszt, úgy tökéletes lesz. Nagyszerű, probléma megoldva, akkor lássunk is hozzá. 

Kód, és számzár nyílj! Nem nyílt. Fordítva van tán a kód? Próbáljuk meg azt! Az sem akart működni. Itt enyhe idegbaj kapott el, meg pánik is jött vele. Fél órán keresztül próbáltam mindenféle kombinációt, de már az elején sejtettem hogy veszett ügy, túl sok a lehetőség, nem fogom csodaszerűen kitalálni a helyes kombinációt. Tehát a baj nem az volt, hogy elfelejtettem a számokat. A baj az volt hogy nem tudtam mi a baj. Ugyanis tudtommal én nem állítottam át a zárat, reggel még működött, szóval hol itt a hiba. Jó kérdés. Lehet hogy a taxiba ahogy rallyztunk összeverekedett a többiek csomagjával, és akkor átállítódott magától? Vagy reggel mikor a sötétbe visszazártam én állítottam el valamilyen ismeretlen módon.

 Oké akkor jöjjön a szuperkém/betörő módszer. Hajcsat. Mondanom sem kell, még nem vagyok elég képzett ehhez, + lehet hogy hátrány volt hogy nekem csak csitt-csattom volt nem pedig hullám. Ekkora már 10 óra volt, lekileg és főleg fizikailag is megviselt voltam, mivel megpróbáltam erőszakot alkalmazni a zárszerkezeten.

 Így a legrosszabbra felkészülve oda kullogtam a csekinpulthoz. Várni nem igazán kellett, itt nagyon sok a self-és online csekines részleg, így kevesebb ember jut a rendes pultokhoz, mint ahová én is mentem.

Rakjam fel a bőröndöt. Nehéz. Tudom. Pakoljak ki vagy fizetni kell 50 dollárt (!!!!)

 Már próbáltam mindent, az egyik csekinesfiú oda is jött hogy segítsen de mondtam hacsak nincs valami ötlete hogyan tudnánk kinyitni a bőröndöt anélkül hogy minden cuccom a futószalagon menne a bőrönd után, akkor nem nagyon tud segíteni. Végül nem maradt más választásom, kifizettem azt a francos 50 dollárt, felraktam a bőröndömet a, és elsiettem a biztonsági sor irányába.

 Alig álltam ott pár perce, mikor is valaki megszólított hogy milyen szép a kézipoggyászom. Egy ötvenes félhippi nő volt. Elkezdtünk beszélgetni míg sorban álltunk, kérdezte hová megyek. Kiderült hogy mindketten Burbankbe megyünk, ugyanazzal a géppel. Mondta is hogy nagyon fogom szeretni azt a környéket, nagyon jó kis hely, ő is ott él, és kb. elmesélte az élettörténetét. Kérdezett rólam, hányadszor vagyok az államokban, mit fogok dolgozni. Megdicsért hogy jól beszélek angolul, és mondta hogy csak egy nagyon picit lehet hallani az akcentusomat.

 Aztán végre sorra kerültünk, okmányellenőrzés, majd vetkőzés, laptop kicsomagolás, minden külön kosárba. A személyek átvilágítása itt úgy zajlik, hogy be kell állni egy nagyméretű fémkapu szerűségbe, kezeket a tarkóra, majd mozdulatlanná dermedni. Átvilágítanak, ha nincs külső vagy belső fém alkatrészed, már mehetsz is összeszedni a cuccaidat. Ügyesen visszaöltöztem, majd bementem a terminálba, megnéztem hogy hol fogok beszállni, majd megkerestem a fürdőszobát, ipari mennyiségű papírzsepi begyűjtése céljából. Ugyanis akkorra már rettenet náthás voltam. Utána találtam egy szuper wifi pontot, tudtam is üzenni mindenkinek, ez nagyon jól is esett a kis lelkemnek. 

Szutyok idő New Yorkban

Majd gondoltam megyek is a kapuhoz. Ott vártunk még egy darabig, majd lassan elkezdtünk felnyomulni a gépre. Én próbáltam a végére maradni, de így is nagy sor volt a beszállító folyosón. Végre leültünk, én ablak mellé persze, a szép kézipoggyászomat is betuszkolta valahová a stewi néni. Biztonsági pantomim, és már gurultunk is pontban délben.  A repcsi eléggé tele volt, ez a szokásos 3-3-as felosztású gép volt, bár mellettem pont volt egy üres hely.

Míg felfele tartottunk az elsuhanó New Yorkot néztem, majd mikor elértük a repülési magasságot vártam volna hogy ebédke következzék, de ez nem nagyon történt meg, tekintve hogy ez fapados légitársaság. Hoppá, erre nem számítottam. Aludni viszont nagyon tudtam volna, de akkor mikor már épp álomba szenderültem volna, jöttek sorra a stewik, érdeklődvén hogy mit kérek inni. Az mindegy is, én éhes vagyok! Nagy nehezen eljött a snack osztás ideje, ezek ilyen mini zacskónyi rágcsák, túlélésre jók. 

Aztán újfent megpróbálkoztam az alvással, de akkorra már a náthától annyira tele volt a fejem, hogy sehogy sem sikerült. Így pár óra szenvedés után feladtam, és blogírásba fogtam. A táj Utah és Colorado felett nagyon szép volt, bár a Grand Canyont nem láttuk, így is elképesztő volt.

Utah felett

Látjátok a Balatont?

Colorado

California!!!

Ereszkedünk!

 Végül 6 óra repülés után végre elkezdünk ereszkedni, kezdtek megjelenni a nagy zöldterületek,  pálmafák, rengetegsávos autópályák, majd egy kis egyszerű reptéren szerencsésen földet értünk. 

Végre ott voltam Californiába. Lecappogtunk a repcsiről, be a terminálba, majd elindultam egy nagyon hosszú folyosón a csomagom felkutatása érdekében. Ekkorra már rendesen izgultam hogy milyen lesz az első találkozó a családdal, + megismernek-e a náthától, és hosszú utazástól kissé elszörnyecskésedett fejemmel.

 Kimentem a csomagfelvevő helyre, ami tulajdonképpen már az utcán van, nagyon fura kis reptér a burbanki. Végre megleltem a futószalagon kőröző csomagomat, ami meg volt zúzva rendesen. Szuper. Lecibáltam, majd elindultam megkeresni a családot. Aztán inkább úgy döntöttem hogy ott maradok, ők biztosan tudják hogy hova érkeztek. 

5 perc nagyon hosszúnak tűnő várakozás után végre megszólított valaki. Dori?? Én lennék! A host anyuka volt, ezerszer bocsánatot kért a késésért, majd segített megindítani a csomagjaimat. Fél perce se mentünk mikor is leparkolt mellettünk egy óriási családi autó. Mindenki ott volt, apuka és a 3 fiú is. Nagy üdvözlésekbe nem bocsátkoztunk, mivel a középső aludt, a kicsi meg még nem tud beszélni. De azért nagyon kedvesek voltak. Beküzdöttük a poggyászaimat a csomagtartóba, majd nekiindultunk a hazaútnak.

Orientáció 1

Másnap 7 kor felkeltünk, összekészültünk, nyomás reggelizni. A szálloda éttermében a Tick-Tock Dinerbe volt a mindennapi élelem ellátásunk. Kaptunk minden napra vouchereket, így csak a borravalót kellett fizetni, ami itt nagy hagyomány hogy mindenkinek, aki valamilyen szolgáltatást nyújt neked, azt megjutalmazod egy pár plusz dollárral. 

Kb. 8 féle kajából választhattunk, minden nap ez volt. Én aznap a bagel nevű csodát teszteltem, sajtkrémmel, vajjal, lekvárral. Elég pici volt, de sebaj éhen nem haltam, viszont szinte azonnal leettem magam, szóval az óra előtt még volt egy expressz liftezésem, és átöltözésem. Visszafelé útközben találkoztam a német lányokkal, így együtt kerestük meg az előadótermet. Mikor beléptünk már mindenki ott volt, bár még időben voltunk. De itt nagyon fontos a pontosság, ezt külön kihangsúlyozták. Sokszor. Szóval amin először megakadt a szemem, az a 2 fiú volt, elképzelni sem tudtam mit keresnek itt, valahogy nem tűnt kézenfekvőnek hogy ők is azért vannak itt mint mindenki más. Leültem Tania mellé, és már szinte kezdtük is. Először Kate mondott pár hasznos infót, kiosztott mindenkinek egy mappát, benne feladat lapokkal, térképpel, jegyzetekkel, biztosítási lappal. Felvázolta mit fogunk tanulni, mi lesz ennek a hétnek a menetrendje, ki ő, és mit akar. Ezután mindenkit bemutatkozásra serkentett. 17-en voltunk, pont jó kis csoport létszám. Fel kellett állnod, elmondani a neved, honnan jöttél, és hová mész. Elég vegyes csoport volt, de sokan voltunk Európából. Volt 3 lengyel lány, 2 német, 2 magyar,(az egyik jómagam) 2 francia lány, + az egyik fiú is francia volt. Volt 2 dél-afrikai, egy fiú, egy lány. Egy orosz, egy thai (aki sosem hallott Magyarországról, és azt feltételezte hogy Ázsiában van. Auchhhhh) És végül, de nem utolsósorban, 2 mexikói, és egy kolumbiai leány. Bemutatkozás után tájékoztatás, hogy működik az ügynökség, miről szól ez az egész, és milyen szabályok vonatkoznak ránk itt Amerikába. Néha érdekes közbeszólásokkal dobtuk fel magunkat, például a dél-afrikai fiú, Clayton mindenképpen tudni akarta milyen itt a burger, mert nem mindegy ám hogy mekkora.  Egy kis szünettel ez el is tartott fél 12-ig, mikor is sor került az 1 órás ebédszünetre.

 Nyomás le, sikerült sok-sok asztalt összetolni, így vagy 10-en ültünk együtt, el is neveztük „cool table” nek, azaz menő asztalnak. A választék nagyon amerikai volt. Sajt vagy ham vagy pulyka burger sült krumplival, vagy valami meleg szendvics féle, vagy csirkesali gyümölccsel. Én a pulykaburgert kóstoltam, hát meg lehetett enni na, de jujujj, nem vagyok én hozzászokva a burgerezéshez. De Clayton elégedett volt.  :) 

Vissza a terembe, pontosan ugyebár. Délután jött egy új előadó, Andrea, aki egy 40-es nagyon szórakoztató személyiségű nő volt. Vele az újszülöttek, és totyogók fejlődéséről, gondozásáról tanultunk. Ne gondoljátok hogy ez az orientáció egy unalmas dolog. Mert én személy szerint nagyon élveztem, és szerintem nagyjából mindenki így volt vele. Ugyanis az előadók nagyon professzionálisan azon dolgoznak hogy folyamatosan fent tartsák a figyelmedet,  az érdeklődésedet. Mindig várnak visszajelzést a csoporttól, például, mondjátok utánam egyszerre, vagy folytonosan ujjongani kell valamiért, (yaaaay program rules!!!) ami közöttünk „ennek mi baja?” összenézéseket eredményezett. 

Szóval nagy meglepődésünkre Andrea bemutatkozása után nem sokkal baba osztásba kezdett, ilyen tenti babákat képzeljetek el, újszülött méretben, csak kissé transformers arcszerkezettel, ami később nyert értelmet. Csomó szituációt el kellett játszanunk, elő kellett adnunk, bemutatni a babákon, hogy mit hogy csinálnánk vele, hogy fognánk, hogyan és mit énekelnénk, hogyan olvasnánk egy babának, ehhez minden eszközt meg is kaptunk, úgy mint plasztik bébi, csörgőke-rázóka, mesélős könyv, és egy kényelmes szék az au-pairnek. Ez rettenet sok vicces jelenetet eredményezett, a mi bénázásunkból kifolyólag, és főleg mert Andrea nem félt magából komplett hülyét csinálni, ahogy ezt többször hangsúlyozta is. Ez a móka fél 5-kor véget is ért, újabb expressz liftezés a szobába összeszedni magunkat, ugyanis mentünk hivatalos City Tour-ra, idegenvezetővel.
Míg vártunk a hallban, csináltunk pár képet.

balról jobbra, fölülről: dél-afrika, lengyel, magyar, dél-afrika, columbia, mexikó, francia

Városnéző csapat

Én nagyon felkészülten már előző nap mindent leszedtem a memóriakártyáról, ellenőriztem a fényképezőgép töltöttségi állapotát, majd a memóriakártyát elfelejtettem kivenni a laptopból. Erre már csak az utcán jöttem rá, mikor az első képet akartam csinálni. Szuper! New York City tour fényképezőgép nélkül. Sebaj, a városnézés szuper volt, még mindig hihetetlen hogy ott sétáltunk New York utcáin. Metróztunk egy pár megállót, megkukkantottunk egy kis részt a Central Parkból, ami a csillagpettyes estében, és a környező toronyházak fényétől megvilágítva gyönyörű volt. Az idegenvezető néni érdekes infókkal szórakoztatta főleg magát, mivel mindenki a fényképezéssel, pózolással volt elfoglalva. De ha olyan helyzetbe voltál mint én, hogy nem volt fényképeződ, vagy csak érdekelt mit mond a néne, akkor nagyon jó dolgokat tudhattál meg. Minthogy Manhattan óriási tömegű, és mennyiségű épületeit azért tudták felépíteni egy apró szigeten, mert a sziget alkotóeleme, egy nagyon erős kőzet, ami elbírja ezt a nagy terhelést.

Útközben beszélgettem pár csoporttárssal, nagyon jó hangulatú kis csapat volt, jól elvoltunk együtt,  sok mindent megtudtunk egymásról, egymás kultúrájáról.
Utána mászkáltunk az Upper East Side-on, (Gossip Girl <3 ) a 5th Avenue-n, ami kb. olyan mint a magyar Váci utca, rengeteg méregdrága dizájner üzlettel. Onnan tovább a Rockafeller Centerhez, ami óriási magas, előtte egy kis koripálya, és kb. a világ összes zászlaja. Megtaláltam a magyart is. Tovább a Times Square-re, ott pizzáztunk egyet, ez benne volt az városnézésre befizetett összegben. Vissza az utcára, itt eltöltöttünk egy kis időt. A szerencsésebbek fotózkodtak, én pedig megpróbáltam magamba szívni New York lényegét, a színeit, a hangjait, a fényieit, a szagát, és örökre elraktározni. Mert itt a középpontban, a Times Squaren biztosan megteheted, ez Manhattan középpontja, minden innen indul, minden ide fut be.

A Times Squareen van egy óriáskivetítő, ami néha az utcanépét veszi, itt eképpen vagyunk láthatóak.

Pizza party

New York BANDÁI!!! :D

Ezzel véget is ért a hivatalos városnézés, de mivel még nem volt késő, elhatároztam hogy elmegyek a gyönyörű és óriási postára, feladni a még hétfőn vásárolt képeslapot. A posta nagyon közel van a hotelhez, és mivel ez itt New York, minden legalább 10-ig nyitva van, a posta pedig 0-24. Egyedül nekivágtam hát, mert a többiek szétszéledtek. Hosszas sorbaállás után szólította egy ablakhoz, vettem pár centért egy bélyeget, a postáskisasszony segített, mert nem nagyon igazodom ki a fémekben, sok van, és egyikre sincs szám írva. Feladtam a képeslapot, és reménykedtem hogy a megígért egy héten belül tényleg meg is érkezik Magyarországra. A biztonság kedvéért azt is ráírtam hogy Europe.

Utána bementem egy ilyen szupermarket-drogéria-gyógyszertár szerűségbe, hogy vegyek valami tartalék kaját, ha az ebéd nagyon rosszra fordul. Hosszas válogatás után találtam egy egész olcsó nagyon jól kinéző csokis kekszet. Mert ugye az sokkal jobb, mint a sültkumpli.  Fizettem majd elégedetten távoztam. Nagyon feldobott hogy önállóan mászkáltam New Yorkba. Szuper érzés!!!!!!!!! Vissza a hotelba, Tania már ott volt, még picit gépeztünk, majd alcsi, mert már elég késő volt. Remek nap volt, őrült menetrenddel, de hát New York már csak ilyen, őrült, és csodás.

Érkezés New Yorkba

 Legalább háromnegyed óra volt míg elértük a repülési magasságot, nekem legalábbis annyinak tűnt.  A tengerentúli járatok nagyon magasra felmennek, ne kérdezzétek hogy hány méter, mert lábban volt megadva, és azzal még nem vagyunk jó barátok. De mindenesetre ilyen magasságba ha látni nem is látod, de mindenképp érzed, vagyis sejted hogy tényleg kerek a Föld. Elképesztő. 

Aztán megint jöttek a stewi nénik, fejhallgatót osztottak, teljesen ingyen, természetesen szépen lenyejlonozva.  Forró nedves törülköző osztás következett, szigorúan csipesszel, ugye. Utána egy menő belvárosi klubbot kenterbe verő italkínálattal kápráztattak el minket a kedves légi utaskísérők.
Ebédidő következett, választhattál valami marhahús, meg sajtos makaróni között, én a marhára tettem le a voksom. Nem mondom hogy beájultam a kulináris gyönyörtől, de jó volt. Ilyen pörkölt szerűség volt, répával, borsóval, rizzsel. Volt egy kis tál sali mellé elfelejtettem milyen öntettel, vaj, mini bagett, egy kis negyed camembert, és desszertnek egy nagy kocka brownie.

Ebédke

Ebéd után odajött egy nagyon félénk lány, kiderült ő a lengyel au-pair, beszélgettünk pár szót, közben megtaláltuk a 2. német lányt, így megvoltunk mind az öten.  Én hullafáradt voltam, de azért nekiálltam a házi feladatnak, egy teszt volt, amit kb. tök régen megkaptam, de amit megtehetsz az utolsó pillanatban is akkor minek csinálnád meg előbb, ugye? Amúgy nagyon egyszerű volt, csak ki kellett másolni a tájékoztató füzetből a válaszokat, még az oldalszámot is megadták, nehogy eltéveszd. Ennyire okosnak néznek minket az amerikaiak. Utána jött a hivatalos nyomtatvány kitöltése. Ez ahhoz kell hogy beléphess Amerika földjére. Van egy nyomtatvány arról hogy milyen javakat kívánsz behozni, mennyi pénzed van, és akarsz e dílerkedni valamilyen fertőző betegséggel, mint gazdatest. A másik nagyon könnyű, de annál fontosabb, az egy bizonylat hogy te ide belépési engedélyt nyertél.  Könnyűségének fényében, csupán 3szor kezdtem újra, és mindössze 2 óra alatt kész is voltam vele, és akkor is volt nálam egy üres példány, pótban hátha mégsem tudtam leírni a születési dátumomat.

Nagyon magasan az óceán felett

Long Island

Azután szundi következett, elég jól elaludtam a 2 székemen, 2 pokrócommal, és 3 párnámmal. Aludtam 3-4 órát, jól is esett. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, mert hiába repültünk több mint 9 órát, visszafelé repültünk az időben, a Nap végig bekukucskált az ablakon. A maradék sok órában filmet néztem a külön monitoromon, majd uzsi osztás jött, mustáros husigolyók, bagettkával. 

Uzsidoboz

Romeltakarítás, italosztás, és végre elkezdtünk ereszkedni. Tekeregtünk Long Island felett, víz mindenütt, és elég közel, hova fogunk leszállni? A JFK reptér kb. a mocsár közepére épült, a kifutópálya végében a nagy víz van. Szedelőzködés, kinyomulás.
 A terminálon várni kellett hogy az amerikaiak, és a zöldkártyások előremehessenek, majd mi is beállhattunk egy nagy sorba, ahol arra vár mindenki hogy megnézzék az iratait, és végre jogosan is beléphessen az Államokba.
A várakozás alatt beszélgettünk a többi lánnyal, az idő kellemesen telt, végre sorra kerültem, hova megyek, minek, nézzek a kamerába, fénykép, 10 ujjas lenyomat. Beletűzték az útlevelembe azt a bizonyos 2 órás munkám végeredményét, mondván ha elvesztem, az nem jó nekem, legyen csak ott, és már be is léphettem a határon. JEEEEEEEEEEEEEEEEEE! Végre. 

Felszedtük a csomagjaimat, amitől úgy éreztem magam, mint egy egyszemélyes többgenerációs vándorcirkusz. Oké keressünk valamit, valakit, aki bevisz a városba. Nem volt egyszerű, majdnem 1 óránk ráment, végül a rendes sárga taxi mellett döntöttünk, csak nekünk hívtak egy 5 személyest, így kijöttünk 15 dollárra fejenként, borravalóval. Az út a hotelig hosszú volt, az idő unalmas, esős, szürke. Végre beértünk Manhattanbe, kiszállás. Becsekkoltunk a hotel halljában Katenél, aki valami Interexchanges fejes, ügyintéző, oktató, nemtudom, ez a munkája. Nagyon kedves volt, odaadta a kártyákat amivel a szobánkba bejuthatunk, csomó hasznos információval ellátott, ki kivel lesz egy szobába, mikor hova menjünk. Felmentünk a szobánkba, a 25. emeletre, majd elbúcsúztunk a többi lánytól, megbeszélve hogy egy óra múlva találkozunk, és megyünk felfedezni.

Szobánk

Másra sem vágytam mint egy zuhanyra, meg hogy tudathassam a családommal, hogy itt vagyok, megvagyok. E dilemma abba torkollott, hogy félig levetkőzve rohangáltam a fürdőszoba és a laptop között. Majd mikor kiderítettem hogy a wifi nem akar szuperálni, visszaöltöztem, és levágtáztam a hallba, hogy elpanaszoljam valami hozzáértőnek. A visszafogottan bajszos, transzvesztitára hajazó információs kisasszony magyarázatát nem értettem, így Katehez fordultam, de attól sem lettem sokkal okosabb. Vágta vissza, rájöttem hogy rossz helyre próbáltam felcsatlakozni. Immáron sikerrel járván, küldtem pár üzenetet, zuhany, és már kopogtattak is a német lányok hogy menjünk várost nézni. 

Hihetetlen volt  New York utcáin sétálni. Leírhatatlan érzés. Monumentális, nyüzsgő, fényes, de mégis koszos, elbűvölően sokszínű forgatag. Bementünk csomó érdekes boltba, és az a furcsa mikor kinézel az ablakon az utcára, azt hiszed nappal van, annyira világos van a sok fény miatt. Az idő szokatlanul enyhe volt, bár kicsit esett az eső. Pár óra bolyongás után visszamentünk a hotelba, én a saját szobámba, egyedül, mivel a szobatársam csak késő este érkezett. Sikerült Skypeolnom pár otthonival, majd az időeltolódástól teljesen megzavarodva nyugovóra tértem. 

Mi más lehetne az első képem New Yorkról

A New York Times tornya

Taxirengeteg

Tipikus belvárosi utca

A Wonka csokiboltban

Óriáskerék egy játékbolt kellős közepén

Times Square plakátok

Alig helyezkedtem el, hallom hogy valaki matat az ajtóval. Biztosan a szobatársam, gondoltam de majd bejön magától, nagylány már. Hát 5 percig tudtam ignorálni a kártya-és-kilincs zörgetést, utána úgy döntöttem felkelek, és beengedem. Jól tettem, mivel az ajtó be volt zárva belülről, általam. Szóval kinyitottam, helló, Tania vagyok, én meg Dóri. Segítettem behozni a csomagjait, kicsit dumáltunk, ki hova megy, mikor keljünk holnap, mit fogunk csinálni, majd vissza csicsikálni. A függönyt muszáj volt behúznunk, hogy tudjunk aludni, különben New York fényei nappali világosságot teremtettek volna a szobába.